… én kis kertem kertemben …

2017 január 3. | Szerző:

Alakul, alakulgat Csendes a maga csendes módján. Dacol az elméletekkel, szótlanul, ellenszegül a légből kapott teóriáknak, fittyet hány az agyament fantáziálgatásokra, de be-befogad olyasmit, aminek ott lehet a helye.

A száraz jellegű kertben a maga délkeleti lejtőjén lassacskán csak kivirulnak a mandulafák, a naspolya kimondottan jól érzi magát. A fügék is évről évre kevésbé a nulláról kezdik a hajtást tavasszal.  A vérmes elvárások nélkül ültetett “igazi” olajfa már a harmadik télnek vág neki és a vadcitrom is egyre hosszabb hajtásokkal rukkol elő. A boróka félék, a zanót, és télálló rozmaring is szépen megmaradtak, tán a goji bogyó is átvészeli a kezdeti kornyadozást.

A nagyszabású -bár ötletszerű és különösebb szakértelmet nélkülöző- telepítési láz kétségtelen örömteli meglepetései a homoktövisek. Negyedik nyarukon már egy, azaz egy szem termést is hoztak, aminek azért örültem nagyon, mert e szerint sikerült legalább egy eltérő ivarú növényt telepíteni. Rengeteg sarj is kibújt az előző szezonban, ezeket tavasszal kiültetem a sövény további szakaszaiba.

Kíváncsian várom még a rokonoktól kapott rezisztens megy beindulását is. Ahonnan hozták, ott úgy szaporodik a gyökérhajtásaival, hogy már szó szerint irtani kell. A fajta  számomra meglepő tulajdonsága, hogy ezek a vadbujtások is két-három év után már hoznak termést, méghozzá viszonylag nagy szemű, savanykás, de még éppen élvezhető és jól tartósítható meggyet teremnek.

A kiwi viszont befuccsolt úgy ahogy van… egy telet kibírt, még kínlódva kihajtott tavasszal, de a nyár derekát már nem érte meg. A tőzegáfonyáknak sem elég az út menti erdősáv árnyéka …. csak kornyadoznak és a tövük köré töltögetett tőzegutánpótlás is édeskevésnek bizonyul. Egyik tavaszi tervem, hogy átültetem őket egy frissen fellelt tipp alapján, miszerint egy mélyebb gödör aljára eltemetett fartörzs és egyéb korhadásnak induló szerves anyag elföldelésével kialakított esővízcsapda fölé ültetve talán kapnak némi esélyt. Két éves telepítés, talán még átültethető.

Várom a tavaszt egy másik ajánlás kipróbálása végett is. Frissiben megjelent permakultúrás nagy könyvem szerint az almafa köré ültetett ribizli, menta és nadálytő jó közösséget alkotnak a gyümölcsfával. Nadálytövet már ültettem a tányérokba, az orgona sövény közelében sínylődő ribizliknek pedig csak jobb helye lehet a szellős almafa aljában, menta szaporulat is majd csak akad ….

Imádott sövényem egyre gazdagabb és bozontosabb. A háromezer négyzetméter kerülete, a kétszáznegyven méternyi változatos, gazdag és viruló bozótsáv alja bőven megrakva a potyogott  ágakkal, metszett gallyal, maga-magáról hullatott és szél hordta avarral, amit a lejtőn lerohanó esővíz már nem tud elragadni. Nem tudok betelni a látványával! Minden alkalommal, amikor felmegyek a hegyre csak a sövény alapos körbenézése egy órába telik még télen is …. vegetációs időszakban még tovább tart, mire minden sövényalkotót külön köszöntök.

A meredekebb lejtőrész sem az  száraz kóróktól csúfoskodó  kopaszos már, mint amit a bozót irtás után mutatott. A kiméricskélt szintvonalak mentére halmozott gally és kaszálék sávok, mint terasz szélek egyre vastagszanak és már nem engedik akadálytalanul lefutni a vizeket és a leveleket. Idén már tán eljutok addig, hogy övárkokat is vágok a víz és avar csapdába ejtésére. Heroikus munka lesz, hiszen nyolc teraszt kezdtem el kialakítani, kb 240 m hosszban.

Mindeközben fut még az élőkunyhó, vizes élőhely és kövirózsás labirintus készítése is …. mindig azt csinálom, amihez éppen megfelelő idő vagy éppen kedvem van. Nem hajt a tatár, de látom, hogy minden halad a maga komótos tempójával, a kert közben él, és virul, mit virul: tombol akkor is ha dolgozom a hátán, akkor is, ha felé sem nézek … és ez éppen így van jól.

Címkék:

Kísérleti zónák /513

2015 április 1. | Szerző:

A nettó favágó korszak után immár elérkezett ’a’ kertészet ideje. A déli – délkeleti lejtő, a kert északról természetesen védett fekvése és Béla szavai megihlettek: nagyjából olyan növényeket kell keresnem, amelyek ugyanazt a klímát szeretik, mint a dió és a szőlő.
A háromezer négyzetméter persze nem nagy terület (bár egyszemélyes használatra nem is éppen kicsinke), de még így is lehetséges a kert különböző sarkai között észrevehető különbség a mikroklíma, a talaj és a mini növénytársulások összetétele tekintetében. Mivel az évekig elhúzódó bozót irtás közben volt alkalmam jó párszor körbe kúszni-mászni a területet, így megfigyelhettem, hogy az északnyugati sarok a legvédettebb a széltől, mert ez közvetlenül a hirtelen meredeken emelkedő fölső szomszéd telek aljába esik, tovább növeli ezt a védettséget az akácerdő karéja is. Tavasszal itt olvad el először a hó, ez a rész melegedik fel leghamarabb, nyáron pedig itt a legperzselőbb a forróság, így itt ki is ég általában a fű-féle , a gyep összetétele is észrevehetően más, mint a terület többi részén. Körvonalazódott hát egy kis mediterrán szekció kialakításának ötlete. A mandula volt az első gondolatom. Ősszel el is rohantam egy kertészetbe és vettem éppen 9 db válogatott mandulacsemetét. Gondosan kiásott gödrökbe, trágyával és táp-tablettával együtt el is ültettem őket, jól belocsolva, iszapolva, ahogy kell. Ez a kilenc fa volt az első ültetvényem a kertben. Tavasszal izgatottan vártam, kihajtanak-e? A kilencből 5 hajtott ki, négy eleve meg sem moccant … kissé csalódott voltam, bár Zanyukám vigasztalt, hogy a mandula általában nehezen fogan meg .

A második mediterrán lakó a füge volt. Pár éve kaptam a szüleim kertjében burjánzó tőről bujtatott két kis füge tövet, lakóházunk kertjében egymástól kb. öt méterre voltak elültetve. A szélvédettebb helyre került szerencsés már ontotta a termést, a másik csak csenevészen vegetált évek óta. Most kézenfekvő volt ez utóbbit kiásni. Fogtam hát és harmadjára is áttelepítettem Csendes legis-leg szélvédettebbnek ítélt pontjára.

Ezen a tavaszon ültettem még almafákat a telek északkeleti csücskébe, a festői ágas –bogas nemes körtéfa és a vackor vénség közelébe. Úgy gondoltam, hogy ahol a körték jól érzik magukat, ott csak jó lesz az almának is.

Ekkorra a kerítés tövére folyamatosan halmozott gallyak alja már szépen korhadásnak indult, a jó kis morzsalékos fekete réteg vastagodott. Tüskétlen szedret, málnát telepítettem ide és kísérletképen pár tő tőzegáfonyát. Olvastam én, hogy savanyú talaj kell neki, és azt azért tudtam, hogy nálam nem éppen savanyú a talaj, de jó sok tőzeggel megtöltött gödörbe tettem és – az Indiában látott módszerrel – hézagosan rakott kis bontott tégla karámmal raktam körbe. Egyrészt árnyékolás, másrészt a nyuszik elleni védelem okán.

Mondják: Evés közben jön meg az étvágy… hát belejöttem én is a telepítésbe! Tovább ’tuningolandó a sövényt , őszre rendeltem cserszömörcét, somot, pár tő méz almácskát, nemesített kökényt, berkenyét és lázas örömmel földeltem el őket a kert különböző csücskeiben.

Valahol a neten kezembe került egy cikk, hogy újabban néhányan nálunk is rákattantak a kiwi termesztésére. Az ember nem is gondolná, de a kiwinek éppen megfelel az a klíma, ami „a szőlőnek jó”. Ekkor ugrott be nekem Béla ajánlása, hogy a kertem éppen jó szőlőnek, tovább is gondoltam ezt … és ha jó szőlőnek, akkor tán jó lesz a kiwinek is. Igen ám, de kiwi savanyú talajt szeretne… és annyira, de ’annyiraannyira szerettem volna kipróbálni ezt a kiwi dolgot, hogy kiókumláltam, melyik a kert legalább relatíve legsavanyúbb zónája. Kizárólag spekulatív alapon arra jutottam, hogy a déli határvidékem esik a lejtő aljára – a szintkülönbség eléri a négy-öt métert is a közel hetven méteres telekmélységben -, oda sodorja a víz a lehulló leveleket, amit a mélyút peremén nőtt szegély növényzet jórészt felfog, tehát ott a mélyebb rétegben korhadó cucc ’vszleg savanykásabb, mint bárhol máshol a lehatárolt területen. Megfigyeltem azt is, hogy mélyútra boruló, azt szegélyező fák aljában a klíma is eltérő, tél végén ezen a területen hetekkel később kezd olvadni a hó, a délkeleti csücsök bizonyos részein nyáron folyamatos árnyékot vet a fölé boruló lombernyő. Így hát lesz, ami lesz, ide ültettem a termős és porzós párból álló kiwi ’ültetvényemet , igyekezvén legalább az ültető közeget tovább savanyítani tőzeggel. Némi lelkifurdallás közepette persze, mert minden valamire való kertészeti honlap ezt az ajánlást megtűzi egy bocsánatkérő mondattal, miszerint a tőzeg alkalmazása nem éppen környezetbarát cselekedet.

Aztán beindult a vezér hangya. Ha már ez a terület kezd „savanyodni” , miért ne ültethetnék ide szelíd gesztenyét. A környékünkön vannak olyan foltocskák, ahol a kényes szelíd gesztenye megél. A hegy túloldalán pedig – tőlem légvonalban kb. két km-re – egy igencsak öreg, hatalmas törzsű, és koronájú út menti szelídgesztenye díszeleg. Így került a kert savanyú fertályába öt szelídgesztenye (legalábbis ennyi maradt meg az ideültetett 13-ból …)

… és ha már van kiwi, és szelíd gesztenye …. azok jól érzik magukat a fenyő társaságában. A harmadik szomszédban vagy százéves fenyőkből álló kis kerek erdő súg a szélben, tehát van némi esély arra, hogy itt is ’el lesz – gondoltam, és sikerült is igen jutányos áron hozzájutnom három kacska kis fenyőhöz, meg a szomszédos, felhagyott kertbe átpottyant tobozokból nőtt magoncok közül is bátorkodtam kiásni pár, a bozótban sínylődő kis fenyő növendéket.

Eddigre kiderült, hogy a telek túlvégére ültetett tőzegáfonya ott a napos nyílt lejtőn nemigen találja helyét, az egyik tő teljesen elpusztult, a másik is  csak kínlódik, így a mára kialakult savanyú sarokba újabb három tőzegáfonyát telepítettem és a még éppen hogy  csak kornyadozót is ide költöztettem.

A rhododendront  már a fenyők ihlették … a Jeli arborétumot szinte minden évben meglátogatjuk májusban, a virágnyílás idején. Ott vásároltam pár cserepes tövet, és ültettem aztán boldogan a fenyők alá. Az egyik talán meg is marad. Így bontakozott ki a savanyú szekció növényegyüttese.

Címkék:

Hóbortos kert? /511

2015 március 31. | Szerző:

Körbe-körbe jártam már az igazi lényeget, a KERT igazándi kertészeti koncepcióját … mert legyen ez bár mégoly meglepő, de van neki olyanja. (Valahogy folyton késztetést érzek a szabadkozásra, miszerint én csak kutyaütő hobbikertész volnék … Ha valaki netán túlzónak érezné ezt a lankadatlan önkritikát, hát a következő pár írás olvastán feltehetően megérti miért is teszem… )

 

Nem nevezném amatőrnek sem magam, mert nem akarom az igazi amatőr kertészeket megbántani … Ha mindenképpen minősíteni akarnám, leginkább a hóbortos szót érezném ideillőnek. Ezzel a ’Zanyukám is biztosan egyetértene, akinek ugyan ’papírja nincs róla, de egy vérprofi ’amatőr kertész … és „zöldujja” is van. Bálint Gazda óta tudjuk, hogy a zöldujj, az egy létező jelenség, olyan emberekre mondják, akiknek a keze között a ledugott gereblyenyél is kihajt. Bármihez nyúlnak, ami él, az kicsírázik, meggyökeresedik. Nem egyszer fordult elő, hogy Zanyuka a nálam kornyadozó valami növényről hajtást csippentett, aztán legközelebb amikor meglátogattam, nála a növény már háromszor akkora volt, mint az anyja (’azannya!). Ez a jelenség egy igazi rejtélynek tűnik, bár én biztosan tudom honnan fúj a szél! De ez egy másik történet.

 

Szóval hogy lesz ebből koncepció ? … Ott álltam anno a Nagy Visszatérés utáni kedden, vakartam a fejem, hogy hú-ha, eltelt öt hat év, ha mindjárt az elején beültettem volna a területet, akkor idén már tán szüretelhetnénk is. De nem, én eddig csak küzdöttem, küzdöttem a vegetációval, erdő ugyan már nincs, de kert sincs… igazi se pénz, se posztó ’feeling. Akkortájt már lecsengett nálam a jógaközpont-keresési mizéria, annak viszont – többek között- volt egy olyan hozadéka, hogy a Krisna-völgyi túrák kapcsán összeismerkedtem egy jó kis öko-bio mániás csapattal, akik egy netes levelezőlistán cseréltek tapasztalatokat. Érdekes írásokat tudtam ott találni, és ha nem voltam rest a feldobott linkeket megnyitni, akkor egészen ki lehetett kupálódni ’bio-öko-kertészetileg , legalábbis ami az elméletet illeti … Na de élesben ettől még ott áll az ember fej vakargatva a birtok előtt és érzi, érzi, hogy mindez most kevés. Azon az ökologika listán viszont – ez a levlista neve -, mintegy mellékesen, ismeretségek is szövődtek! Ott kerültem kapcsolatba Baji Bélával. Van, kinek e név nem mond semmit?! Béla a magyar permakultúra kertészeti irányzat úttörője, és legelismertebb képviselője. Ő igazi kertész, – papírja is van róla -, és egy rendkívül karizmatikus egyéniség, az a típus, aki nem sokat beszél mellé, a dolgokat teszi, és magától értetődően közkinccsé is teszi a tapasztalatait. Alkotó ember, igazi „forrás”. Volt szerencsém személyesen is találkozni vele egy Élőfalu találkozón, Nagyszékelyen 2011-ben.

Gondoltam hát egy nagyot és merészet, írtam egy e-mailt Bélának és tanácsát kértem, mit kezdhetek én egy ilyen és ilyen paraméterekkel rendelkező bozótos ős-kerttel, ahol nincs víz, és amiben valaha szőlő volt, diófák és vén sárgabarackok, cseresznye-matuzsálemek és szilva-magoncok dacolnak a bozóttal és az  idővel ?…

Béla mindjárt válaszolt is, egyszerűen, kedvesen, lényegre törően, valahogy így: az a kert a helyén van, éppen jó szőlőnek, diónak, csak gondozzam, ifjítsam, ahogy lehet, és a többit bízzam a természetre.

…és tényleg, nincs is ezen mit fumizálni. Szavai megerősítettek, és a továbbiakban még sokszor felidéztem magamban.

 

Másik megerősítést –főleg ’a sövény kapcsán- Lechner Judittól nyertem. Ő egy budaörsi biokertész, szintén képzett szakember, aki igen élvezetes, választékos stílusban ír a kertről és annak viselt dolgairól. Vele is találkozhattam személyesen, amikor hagyományosan évente egyszer megnyitja kertje kapuját és mintegy kis tárlaton, végigvezeti az érdeklődő lelkeseket csudás fűszer- és gyógynövény terasz-kertecskéjén. Elbűvölő teremtés, minden rezzenéséből sugárzik a növények, az élővilág tisztelete és szeretete.

 

Béla és Judit könyvei az én erdőkert szakirodalmam. Remélem – a suta megvalósítás dacára – nem sértem meg szakmai renoméjukat, ha bevallom, hogy Csendes kialakításában a mai napig fő inspirálóim.

Címkék:

Kis kalandom a ‘déli parton / 510

2015 március 27. | Szerző:

Tán egy éve is, hogy utoljára írtam a Csendesről. Ennek a hosszú szünetnek csak egy oka volt:
minden létező szabadidőmben oda rohantam föl. Tavasztól tavaszig minden hétvégét, minden elcsent kis órát, percet az én szerelmetes kis vadonomban töltöttem.

Egy év minden történését, kalandját most egyszerre leírni képtelenség volna. Mert kaland nekem minden kis esemény, amit közömbös szemlélő tán meg sem látna. Valami tanulságos summázatot azért tudok most írni – főleg magamnak, mert mást kit is érdekelne? – elértem egy olyan kellemetes lelkiállapotot, amelyben azt mondhatom magamnak: már nem vagyok ’szájkertész … Valamicskét megvalósítottam álmaim kertjéből, tán túlléptem a virtuális ’földmívelés szintjén.

A romantikus álom, az „erdőkert” lassan kibontakozik a bozótból. A nagy kedvenc azért máig a kerítés mentére terelt bozótból alakuló sövény. Tavaly télen teljesen véletlenül alkottam ott valami érdekeset. A mélyúttal határos telekhatár mentén a zsiványok pár éve tönkretették a vadkerítést. A többi oldalon is megrongálták, de a legnagyobb kártétel itt keletkezett, a hálót tartó vascsöveket egyszerűen tőből kifűrészelték és elvitték. Döbbenet volt számomra a nyomorultságuk, hiszen százforintos nagyságrendű lehetett a tétel, amit a vasasnál kaphattak érte…A háló pedig ottmaradt, összeroskadva, lifegve, a bokrokra borulva-gabalyodva.

Már eredetileg is a telekhatártól kb. egy méterrel beljebb alakítottuk ki a kerítést, hogy a mélyút partfala fölött maradjon egy vízszintes „szervíz” sáv, így ez most kapóra jött. Ide kezdtem halmozni a bozót irtásból származó ágakat fektetve, kb. 60-70 cm széles vonalban. Jó térdig érő összefüggő, boglyas gallyszalag alakult ki. Ezután az ágakat függőlegesen  szurkáltam a boglyába, messziről olyan képet mutatott, mintha élő sövény nőtt volna oda hirtelen. Nyáron aztán a kúszó iszalag átláthatatlan bundával szőtte át, ahová pedig nem ért el, oda a hosszú szálú ‘kaszálékot tömködtem az ágak közé, így lassan valami sűrű térelhatárolóvá filcesedett össze. Az aljába csipkebogyót, mogyorót, galagonyát, ezüstolaj bogyókat, kökénytermést, vadkörtét szórtam, csak úgy. Aminek jó lesz ott, az biztosan megfogan – gondoltam. Látom is, hogy kis zöld hajtások kezdenek kandikálni alóla, mire megnőnek a filckerítés összeszárad és beroskad mulccsá.

A kelet-nyugati  sövény északi oldala mindig finoman árnyékos, kissé nyirkos  marad, aljába most medvehagymát, citromfüvet, mentát telepítettem, évelő sóska magot vetettem, a komposzt szélén magától kikelt erdei páfrányt is ide költöztettem át, pár tő meténggel és erdei békaszem tővel együtt. Jó negyven méteren sok minden elfér. A vérehulló fecskefű magától jelent meg, és a nagylevelű csalánnak is jó helye lesz itt, utóbbit majd a közeli romok tövéből fogom kiásni. Igazán örvendetes jövevény is megtisztelte sövényemet két kis mezei szil ágaskodik a kóró közül. Egy közeli kolóniából hozhatta a szél a kertbe a magját, itt megvetette a lábát és egy igazán sudár példánya a kertben beljebb fává is tudott fejlődni. Amióta a fojtogató iszalag-bundát lefejtettem róla kezd is magára találni. A magoncok az ő porontyai lehetnek.

Címkék:

Előzmények

2015 március 26. | Szerző:

500

Így jártam 2015. 02. 18.
-?kérdőjel?-
…. aztán a „gép” egy idő után a lomtárat egyszerűen kiürítette.
Először mellbevágott a dolog. Felsajdult bennem: Ó jaj, az én jó kis írásaim!
Még (s)írtam is a gépháznak… hol vannak a „műveim” ????…. a gépház pedig beszédes hallgatással válaszolt: Kedves Bloggerína! Tán ’teccene elolvasni a szerződést! Legalábbis gondolom, hogy válasza ott rejlik valahol a 2624. oldalon, miszerint a szolgáltatónak joga van néha nagytakarítást csinálni a szerveren ….
Aztán a veszteség feletti bánat elpárolgott. Ennyi volt. Ennyit ért tán…. illatfelhő egy elsuhanó hölgy után … kevésbé romantikusan, de még a szagcsík képnél maradva: szürke, nehéz szmog köd egy elpöfögő Trabant után…. de az is csak eloszlik egyszer.
Legalább mindennél valósabbá vált:

„…Nyom nélkül megyek el…
sejtmilliárdjaim szimbiózisának múlandó műve
csak néhány gondolat volt … elenyésztek…
Rezgéseik néha megrezgették
azoknak a szívét, akik engedték”

 

499

Csak magamnak 2015. 02. 18.
-?kérdőjel?-

Nos, remete blogomat – töröltem. Pontosabban az eddigi írásokat a párizsi vérengzés fölötti elképedésem dermedt csendjében egyszerűen lomtárba tettem. Nem akartam én végleg törölni, csak azt éreztem, olyan médiatérben, ahol a véleménynyilvánítás szent szabadsága gúnyolódássá és mások gyalázásává silányul, és ahol a sérelmeknek ezt a mocskát valakik vérrel vélik lemoshatónak … nos ott az én szelíd gondolataim helyét alaposan át kell gondolnom.

Elképedést írtam, nem felháborodást vagy egyéb végletes érzelem kitörési módot….nem véletlenül. Kétes emlékű Chidanandunk mondta egyszer: „Véleménye mindenkinek van, ahogy segge is.” (sic!) A mondás profán, de ettől még – és talán éppen ezért és éppen így – igaz. … no és a folyománya sem semmi: Ki kíváncsi a másik … véleményére?!
Véleményem van = ítélkezem! Igen, minden véleményben ott vagyok, teljes világképemmel, elméleteimmel, érzelmeimmel, irányultságaimmal, sérelmeim tüskéivel … és ezt csak ontom, ontom a világra…. perverz módon mutogatom magam, folyvást provokálom és terhelem a világot verbális agressziómmal.

Most értettem meg igazán Mesterem tanítását: Ne ítélkezz!
Így hát nem is teszem, tüntetőleg csak azért sem alakítok ki véleményt sem pro, sem kontra. Van aki azt mondja, mindig valamelyik oldalon állsz, ha akarod, ha nem! Ó igen! Így látja ezt az örök rab, aki a rácsok hol innenső, hol onnansó oldaláról osztja az észt. Csak éppen pontosan véleményeink a rácsaink, s amíg rácsok vannak, addig rabság is lesz ….. és ne gondoljuk egyik nap még gőgös „szabadként” , hogy ne lenne ott a fenyegetés: holnap valaki más rendelkezik a lakatok felett és éppen Te leszel az, aki a rács „másik” oldalára kerül!!

Az igazán szabad, a folytonos véleményalkotás kényszerétől már megszabadult bölcs tán megtorpan pár pillanatra…. de soha nem adja fel! Elcsendesedik, pszichéje háborgó felszínéről alámerül az örökkön csendes mélybe…. onnan a félelemtől megtisztulva bukkan fel újra …. és folytatja útját, könnyű tarisznyával a vállán.

 

474
Élőház 2. 2014. 11. 18.
Miért is akarok „igazán élő” házat nevelni? Ha az olyan egyszerű és nyilvánvaló volna, akkor az emberiség vajon miért vesződik alapozással, falazati és egyéb spéci , méregdrága építő anyagok ide-oda cígölésével, födémmel, tetővel, ablakokkal, burkolatokkal, ’fajansszal, stb.stb. ?! (Tényleg, miért is?)
Szóval tudom én, hát miért is ne tudnám én összeszedni az észérveket mellette és ellene? Utóbbiból sokkal több van … sőt, észérv szinte csak ebből szedhető össze:
• A nőtt lak a mi emberi léptékünk szerint lassan, évtizedek alatt nő, a térlehatárolás –falazatot mégsem írhatok, igaz?- fái még elméletileg is csak esetlegesen fognak nekem egyenesen nőni, és pláne nem egyszerre, és néha már menet közben meggondolják magukat és se szó, se beszéd csak úgy elpusztulnak… (aztán végül mind így tesznek, de addigra már én sem leszek, csak por és hamu)
• A függőleges térlehatárolás még csak-csak elképzelhető a nagyjából fölfelé növekedő törzsekből, de a „vízszintes szerkezetek” megoldása, pláne vízzáró módon, hóterhet is elbíró kivitelben már meglehetősen nagy kertészeti kihívás.
• Azt a légszárazságot egy vegetáló közegben megteremteni, amelyben az emberi tárgyak –lettlégyenek is azok bármely anyagból … a ’fujfujműjanyagot kivéve – ne dohosodnának, penészednének meg, még elméleti szinten is fejtörést okoz.
• Ott van még a hőszigetelés kérdése, az élő növényzet teli nedvkeringéssel, vízzel. Az egyedek közötti rések „élő” tömítése szinte megoldhatatlan feladatnak látszik.
• Aztán a fűtés kapcsán felmerül jó pár kérdés. Az élő növényfal és tetőszerkezet külső és belső felülete közötti hőmérséklet különbség télen – reményeink szerint legalábbis- legalább 20- 25 fok …ezt vajon hogyan viseli el az ’élő fa?
• Ahol élet van, ott az elmúlás is folyamatosan jelen van. A korhadás, rothadás, a bomlás szaga nem éppen az, amit szeretünk manapság.
• Az élő otthonban pedig soha nem lehetünk egyeduralkodók: magától értetődő természetességgel megjelennek majd a lakótársak, a bogarak , pókok, rágcsálók, kígyók, békák…
• Őket nemcsak a príma klíma (nedves és meleg), hanem az élelmiszereink is delejesen vonzzák majd… számolni kell azzal, hogy terített asztalnak tekintik majd kamránkat, konyhánkat…. és amint mi este elcsendesednénk – ők akkor kezdenek majd bele a ciriburiba. Jó eséllyel néha előfordul majd az is, hogy átszaladnak rajtunk, ha éppen nem jó helyen alszunk…. vagy netalán meg is kóstolnak….
Hát ennyi . Főbb vonalakban. Mindezt csak azért írom itt le, hogy tisztelt Olvasóim nehogy azt gondolják, na ez az „öko-romantikus” Lillanyó úgy elszállt az álmodozással, hogy képtelen szembenézni a prózai valósággal. …. és igen, tudom, ezek közül az ’ész érvek közül legtöbbünknek egy is elég ahhoz, hogy azt mondja: Na köszönöm szépen én ebből nem kérek. Csináld bolond, ha jobb dolgod nincs. Amikor elkészül fotózd jól le, rakd föld az internetre, aztán majd én ott jól megnézem, amikor unatkozom, aztán te magad meg csak lakjál benne, ha tudsz. Én maradok a masszív beton alapokon álló, vázkerámia falazatú, monolit ’vazsbeton födémű, k1-es háromrétegű üvegezésű műanyagablakos, mindenféle jó rovar-penész és tűzmentesítő kemikáliákkal átitatott, víz-gáz-központifűtés-szereléses, betoncsréppel fedett, ’hungerocollal bebugyellált, kívül-belül glettelt és gipszkartonozott csilivili HÁZ-amban, és nézek vidáman kifele a hóesésbe, rágcsálót, kígyót-békát-bogarat csak a tv-ben és a terráriumban akarok látni, megnyomom az ambipurfresst és beszippantom az óceánillatot, tapsolok egyet és fényárban úszik az egész, én meg örömmámorban.
Na nem rosszból mondom én mindezeket, mert most magam is valami ilyesmiben tengetem napjaim. Ha néha bemasíroz egy hangya társaság, vagy muslicák, legyek és szúnyogok merészkednek a demarkációs vonalon belül, akkor azért összeráncolom a homlokom. Még szegény ábrándos tekintetű kutya kölykünk is hamar megtanulta a küszöb jelentését…
Mindezek ellenére, számomra vannak – nem ész – érvek, amik miatt mégiscsak megpróbálnám ezt az élőház dolgot. Egyrészt, ahogy nem akartam „szájkertész”, nyálcsorgató kertész-blog-bámuló lenni, és nekiálltam igaz valójában megtapasztalni a föld szagát, úgy ’ visító öko-romantikusságomat is szégyellem magam előtt. Hát belevágtam. Kb húsz évig kell még melóba járnom nyugdíjig, de minimum tíz, amíg a fiúk ténylegesen kirepülnek… Addig kell még lelkileg fejlődnöm annyit, hogy azt a végletesen természetes életmódot, amit egy ilyen házban lakás jelent, ne nyomornak és szenvedésnek éljem meg. Igen, úgy képzelem, egy élő házhoz fel kell nőni, igazi bölccsé kell válni. Talán nem meglepő, hogy remete életcélja a bölccsé válás. Tíz-húsz év alatt pedig talán megmutatja magát a Gunyhó is.

 

………………………………

Néha azért rá tudtam venni Xavért, hogy „csak úgy” jöjjön fel velem a kertbe, egy séta kedvéért…… persze meg kellett ígérnem, hogy nem ragadok ott ’kapirgálni.
Épp egy ilyen alkalommal jártunk fenn, ő szokás szerint távolságtartóan méregette a kertet, arcára kiült a méla kérdőjel: Mi a fenével tud itt annyi időt eltölteni Ingrid? Túl hangosan forogtak az agytekervények, de – én is csak legbelül – elnézően mosolyogtam. Ismerem jól az én drága mesteremberemet, és tudom, hogy hol lakik az ő lelke fő motivációja: hát valahol gyomor-tájon!

Nagy ravaszul elkezdtem hát a bozótba csábítani. Sárgabarack érett éppen, a kert göcsörtös matuzsálemei a három vén sárgabarackfa, a mindent túlélők ághegyein. Nem mellesleg hihetetlenül finom, különlegesen aromás, hibátlan gyümölcsöket ontottak, korukhoz és a mostoha viszonyokhoz képest meglepő bőségben. Szóval amikor Xavér türelme elfogyott, kezdett sürgetően toporogva a kapu felé terelgetni engem, „csak úgy” megemlítettem, hogy visszaszaladnék még és összeszedném a hullott barackot, mert már kezd érni és a tegnapi szél biztosan megrázta nekem a fákat, lehet az aljukban gyümölcs….. Micsoda? Ehető dolog, barack ebben a bozótban, ’nemá! Hol? Hát ott ni, ott sárgállik a dzsumbujból kikandikáló ágakon, látod?….és akkor leesett az álla, no meg a húsz fillér, rendesen lehetett hallani, ahogy csörög odabenn! Tényleg így zajlott, semmi túlzás nélkül írom, arany virágszálam nyálelválasztása beindult, becsörtetett a bozótba és megkóstolta a barackot. Majd szemrehányóan nekem szegezte a kérdést: miért nem szóltam én erről eddig?!? Jajistenem, a férfiakhoz rengeteg türelem kell, ezt most is megállapítottam… lenyeltem a tromfot, hogy mit te gondolsz, te drága, miért könyörgöm én éppen hét éve, hogy gyere, segíts, nem jutok egyről a kettőre ezzel a bozóttal, itt érték van, mentsük!…. meg ilyenek. Nem, csak annyit mondtam, hogy akkor most szólok!

Mint már korábban írtam, az én párom nem az a lacafacázós fajta. Másnap hajnalban megfújta a riadót, teljes menetfelszerelésben kivonult a kertbe és a maga elsöprő lendületével nekiesett a barackfák alját – csak és kizárólag a barackfák alját : ) – kipucolni. Nem győztem röpködni körülötte, hogy jaj, ezt ne, mert ez mogyoró, az meg szőlőinda, „Tééé, hát nem ismered meg a szőlőt?!?” …… „Hát ’nöm.” …. Három-négy óra leforgása alatt szabályos kör alakú tisztásokat tarolt, teletömte pocakját a félig érett barackkal, majd összekapta a holmiját és elviharzott. Csak néztem utána, aztán meg a katasztrófa sújtotta területre…szó se róla elintézte a sorsát, amúgy betyárosan. Persze a kivágott bokrok, gallyak elpucolása rám maradt. A vastagabb, egyenes törzsek jók lesznek karónak, azokat legallyaztam, félreraktam, a levágott ágak a mezsgyére, az alja susnyát lesarlózni, a láthatóvá, megközelíthetővé vált talajfelszínről a nem oda való dolgokat összeszedni…. Az én szöszmötölő tempómban ez hetekig eltartott. Akadt itt kődarabtól kezdve dróton át, vas csövekig mindenféle, ezek még tán a korábbi tulaj idejéből, már mohos, rozsdás, porladó szemét, na most lehetővé vált mindezek alapos kivakargatása a humusz felső rétegéből. Volt ott egy bezöldült kupac is, amit a bozót széléről befelé bámulva rejtélyesnek találtam. Fantáziám –különösen alkonyatkor- valami vészjósló tartalmat sejtett alatta, bomló állat tetem, vagy ilyesmi…. Mindig borzongtam a gondolattól, hogy ha azt egyszer óhatatlanul megbolygatom vagy el kell majd onnan planírozni, akkor mélyén mit találok?…. Most a fényben csak egy jól megtermett vakondtúrássá szelídült…

Ááááj, de jó volt látni, hogy a bozót kezd „felszakadozni”, mint amikor hetek óta tartó vigasztalan borús idő után a felhőpaplan megnyílik, és a rongyos szélű nyiladékon át a ragyogó sugárnyaláb egy egy foltot a tájból napfényben füröszt…úgy fürdött a fényben a barackfák alja!

 

472
Remete odu – az igazából élő, zöldellő ház alap’tő’letétele

Frank Lloyd Wrightnak tulajdonított mondás:
„Az orvos el tudja temetni a hibáit,
de egy építész csak azt tudja tanácsolni ügyfeleinek,
hogy ültessenek szőlőt.”
Ez a kissé fanyar ajánlás került a kezembe a napokban….aztán Duska küldött nekem egy jópofa képet egy borostyánnal befuttatott házról… tudja, hogy szeretem az ilyesmit, így ha valami érdekesre bukkan, elküldi nekem. A két impulzus hatására elő is vettem egy régi, kedvenc gondolatomhoz az igazából élő, valóban organikus és biztosan dinamikusan fejlődő hajlék ……. ö…ö…ö –minek is nevezzem ezt a folyamatot, mert építésről nem beszélhetünk – talán telepítésébe? De most égre bele is vágtam! A neten ezen címszavak, mint „élő, organikus vagy biodinamikus ház-épület-építészet” alatt ugyan találhatók valamiféle meghatározások, némi képanyag, főleg látványtervek, fantáziálások, de megvalósult, működő, foto szintetizáló lakott „lakra” eddig kevéske sikerrel bukkantam, legalábbis a magyar nyelvű cikkek között. Még „zöld ház” fronton is főleg zöldre festett ( : D ) max újrahasznosított anyagokból épülő vagy szalmaház jön fel….. egyik sem az, amire én gondolok….Ezért aztán kénytelen vagyok évek óta saját fantáziámra hagyatkozni az igaziból élő, lélegző, vegetáló, az igazán zöld, mondhatni zöldellő ház, kunyhó kitalálása közben. Talán a fűzépítészet, vagy a növényszobrászat körében vannak botanikai ihletű építészeti megközelítések, de ezek inkább növény-épület-szobrászati istallációk, mintsem lakható művek.

A látomás a következő: a teljes tartószerkezet a jelenben is fejlődő, a talajjal a gyökérzeten keresztül elválaszthatatlan, közvetlen élő kapcsolatban lévő, burjánzó fákból és kúszó növényekből álljon. A tetőzet maga teljes szerkezetével együtt is élő legyen. Leginkább indák, mint pászmák tartotta függő hálóra gondoltam, rajtuk valami módon visszatelepített élő növénytető lenne. Ha – ha -ha….mondhatná, aki valaha is foglalkozott ezzel a kihívással …. akár az építészethez, akár a kertészethez kicsit is hozzáértő fejében mindjárt a „miért nem működik” kérdés és válaszsor véget nem érő litániája indul be. Ha valamennyire elszánt az ember, akkor talán eljut a kompromisszumokon való gondolkodásig. Azok a kevesek pedig, akik olyan őrültek, mint én ….. és igazán vesztenivalójuk sincs, illetve az egészet játéknak fogják fel, na azoknak azért beindulhat a fantáziája…. Ahogy nekem is!

Pontosan tíz évnek kellett eltelnie itt a Csendesben, pontosan tíz év küzdelemnek a rendíthetetlen vegetációval, az akáccal, az indákkal, a tűzzel, a vízzel, mire eljutottam oda, hogy belevágok! Ez a történelmi nap pedig január ötödikén, egy hónappal 49. születésnapom előtt, a 2014-es év újévi tavaszának napján történt. Izgatott és boldog vagyok.

Az évtizede kerülgetett undok tájseb, az eredetileg ide tervezett épített ház tervezett helyén kimart bevágásban „kitűztem” a szelíd hajlék, a nőtt barlang, a lélegző putri … vagy nevezzük, ahogy akarjuk: a „remete odu?” helyét…. illetve nem is én, hanem a kiirthatatlan akác burjánzása jelölte ki a helyet és én csak igazodtam ehhez a tényleg organikus rendező elvhez. Tehát a tartószerkezet fő eleme, a függőleges térelhatárolás váza adta magát: akác lesz. Viszonylag gyorsan nő, kiirthatatlan, nem igényes a talaj iránt és a kúszó-féle növények elég jól megférnek vele, úgy látom. A maguktól feltörekvő akácsarjak egy nagyjából lekerekített sarkú háromszög alakzatban határoltak le egy kb. 20 négyzetméteres teret.
Remetekunyhónak ez bőven elég is.
A korábbi években a területen már vagy háromszor lekaszaboltam a magról és gyöktőről kihajtó növényeket, de valahányszor kipucoltam, annyiszor visszanőtt önmagát megsokszorozva …. A térség közepe most mégis talán azért volt ritkásabb, mert az őzek és a szarvasok ilyen védett bozótba szeretnek bebújni, látszott, ahogy a belsejében patáikkal kinyomták a visszavágott tőről még könnyen lepattintható másodlagos hajtásokat. Lesarlózott fűvel letakartam körben a tervezett külső térlehatárolás, a „falak” helyét, úgy ötven centiméter szélességben. Terveim szerint –az építészet alapelveitől eltérően – nem választom el vízhatlanul a falazatot az altalajtól, mert direkt szeretném, ha szerves kapcsolatban maradnának.

A középről kimetszett sarjakat nagyjából ötven centiméteres darabokra csippentettem és a majdani falsáv két szélén, amilyen mélyen csak tudtam, a talajba dugtam. Előző nap esett pár centiméternyi csapadék, fagynak már hetek óta se híre se hamva, így a föld puhán engedte magába az ujjnyi vastag ágakat. Évek óta figyelem, hogy február elején mindig van pár derült, napos, fagymentes nap, amikor nagyon jól lehet dolgozgatni a kertben. Amit ilyenkor ledugtam, az valahogy jobb eséllyel megeredt. Ekkorra terveztem a faltelepítést, de az idén februárra vacak időt jósolnak, tehát kihasználva a jelen napok enyhe időjárását, előrehoztam a dugványozást. Csuda se tudja, hogy mikor javallott ez a kertész ajánlások szerint, egy próbát mindenképp megért. Aztán ha nem erednek meg, akkor lehet próbálkozni más időszakokban is – a dugványozó anyag menthetetlenül újratermelődik.

Egy óra alatt körbeszurkáltam húsz centinként kívülről is, meg belülről is a leendő remete-odút. A már felmagasodott törzseken, amelyek a fal vonalvezetését meghatározták, lemetszettem a ’falsíkból kifele fejlődő összevissza ágakat, a belső térségben kigereblyéztem az avart és elegyengettem a talajt, olyan kunyhósan. Azért középen is meghagytam három-négy, a falaktól egyenlő távolságra lévő törzset, jól felcsupaszítottam, hogy felfelé fejlődjön. Ezek jók lesznek majd a leendő „tető”, no meg a toronyszoba tartásához.

Kívül, körben jó pár csaknem karnyi vastag indáról induló, a vén gyümölcsfák korhadt ágait befonó szőlő burjánzik. Ezeket most rusztikus, a korábbi évek irtásaiból származó, szintén akác tám-rendszer-tákolmány segítségével a kunyhó felé vezetgettem. A leendő fal ágvázára jó magasan – amennyire csak felértem – , vízszintesen karókat kötözgettem fel és a szőlőindákat ezekre a primitív kordon elemekre kötöztem. Még nem tudom pontosan, hogyan indul be a dolog, de úgy vélem, a szőlő indák szeretni fogják ezt a helyzetet. Tövük távolabb van a talaj erejét szívó akácostól, de a felritkított támasz kedvező környezetet ad a fejlődésükhöz, kúszhatnak, mászhatnak kedvükre. Remélem hamar behálózzák a vázat és a tetőzet térhálóját ki tudom alakítani majdan az évről évre vastagodó indákból.

Maga a falazat térlehatároló, vázkitöltő anyagának élő vályogot gondoltam. A leterített szénára majd az erdei iszalag földből kiásott töveit és az egész kertben a talajon bőségesen tekergő borostyántöveket fogok rétegesen elhelyezni további szerves trágya keverésével.. Az intenzíven növekedő iszalag csápjai fogják majd össze eleinte a falat. Gyorsan nő, de az indái puhák, és télen, amikor lelassul a nedvkeringésük, egészen törékennyé válnak. A borostyán lassabban fejlődik, viszont télen is zöldell. Amikor már elkezdenek az indái vastagodni, képes akár öntartóvá erősödni.

A közelben van egy régi, felhagyott présház, amelynek utcai frontja fölé egy romantikus tornácot tetőteraszt építettek. Amikor elkezdtünk ezen a környéken kirándulgatni –úgy tizenöt éve- A terasz oszlopait, apácarácsát még éppen csak körbefonták az akkor hüvelykujj vastagságú borostyán hajtások. Mára az épület már nem is látszik, teljesen beborította az örökzöld levéltömeg. Az ágak jó része mára karnyi (néhol combnyi) vastagságú, a rács elemeit és néhány tartóoszlopot is valósággal elroppantotta, de a terasz rezzenetlenül áll, a borostyán „törzsek” átvették a tartószerkezet szerepét. Eszméletlen!
Remélem hát, hogy tavasszal nálam is jócskán megindulnak és egymással versengve elkezdenek olyan intenzitással nyomulni, mint amit itt eddig tapasztaltam Sokszor azt éreztem, hogyha csendben és mozdulatlanul figyelve tudnék állni vagy két órát, akkor tán látnám is hogyan növekszik az iszalag, úgy tűnt, hogy egyik napról a másikra húsz centiket volt képes hajtani. Na itt most szabad a pálya! Az indákat majd ki- s be fogom hajtani a falegyenen, rétegesen újabb talaj és széna társaságában, jól ledöngölve, át- meg átszőve vele. Úgy képzelem, ahol újra talajba ér, ott ismét gyökeret ereszt és újra elágazik, ahogyan máshol már láttam ilyet az iszalagtól és a borostyántól is. Ahol pedig kibújik a falból, ott lombot ereszt és azon keresztül foto szintetizál. Miközben így magasodik a fal, aluról a borostyán elkezdi befutni és állandó „zöldbundával” felruházni….Így tervezem : )….aztán most majd
meglátjuk hogyan működik mindez a gyakorlatban.

Azt is megfigyeltem, hogy a levágott friss akácvesszők darálékával mulcsozott gyümölcsfáim eszeveszett növekedésbe kezdtek. Lehet, hogy ez véletlen egybeesés és éppen csak jó vízérre talált a gyökerük a mélyben, de az is lehet, hogy valamiféle növekedésserkentő fito hormon, vagy mi a manó hatott rájuk…..az akác vitalitását ismerve még ezen sem csodálkoznék. Na ezt a mulcsot majd itt is bevetem tavasszal. Amúgy minden fajtát a saját lehullott lombjának korhadéka táplál a legjobban: fenyőt a tűlevél, a pázsitot a mulcsozóból kirepülő apró fűszáldarabkák. A szelídgesztenye talaját is a saját levélzete savanyítja legjobban…’asszem. Na ugye?

A remete odú hosszanti fala éppen kelet felé esik, ide tervezem a bejáratot, elé –vagy két és fél méterre – egy leendő „tornác” oszlopsorát képező, egy egyenesbe eső hajtássort hagytam meg, egymástól úgy másfél-másfél méteres távolságokra. Amúgy a főtömegre kevés nyílást tervezek. A remete majd úgyis egész nap kint lesz a szabadban, csak téli estére húzódik be az odúba, akkor meg már kinn is sötét van. Nyáron a lombok közé emelt, oldalról éppen csak vizuálisan lehatárolt, szellős „toronyszobában”, friss szénaágyon fog ászanázni, meditálni, aludni… akkor meg minek is lenn ablakokkal bonyolítani a helyzetet? Na idáig jutottam aznap az alap’T’őletéttel …..és az ábrándozással.

 

471
A sövény, mint élő kamra – vadon termő ehető gyümölcsök tárháza

01 23
Más oka is van annak, hogy ma már különös figyelmet szentelek a cseperedő sövényemnek.
A gerecsei remetenővel való találkozásom alkalmával egy mondata különösen szöget ütött a fejemben: …tele az erdő mindenféle ehető dologgal…. A vadon termő gyümölcsökre gondolt.
Később, amikor eszembe jutott, rendkívüli módon fellelkesültem! Utána is néztem, és meglepően széles a skála: vadalma, vadkörte, csipkebogyó, gledícsia (szamárkenyér) kökény, bodza, som, mogyoró, erdei szeder, csak ami hirtelen és azonnal beugrik, de ennél sokkal hosszasabban lehet sorolni azon növényeket, amelyek maguktól megjelennek és minden különösebb gondozás nélkül (sőt!), vadon teremnek, mint erdő-mező ajándékai. Ezek közül sok nálam is kapásból megtalálható a Csendesben, sokáig fejtörést is okozott nekem a sorsuk, mert a gyümölcsfák között csak lefogják a fényt és a levegőt, mégis nagyon sajnáltam ezeket is kicsapkodni a többi bozótalkotóval együtt. A sövény erre a dilemmára is megoldást kínál. Egyszerűen „kiterelem” a telek szélére őket . ’Kultur – alkotókkal is lehet a sort bővíteni, úgy mint méz almácska, fanyarka, homoktövis, áfonya, de akár a ribizli, málna, egres is ide tartozhat.

Valamikor hajdanában még általános iskolából dereng egy régi emlék, ami feltehetően már akkor is megindította a fantáziámat, hiszen máskülönben oly sok rég tanult dolog közül miért éppen ez lenne, ami sok év távlatából is élénken él bennem? Tanultuk anno, hogy a középkori Anglia törvényei szerint a birtokokat mindig a legidősebb fiú örökölhette csak, nem az apa döntött az örökösről, és nem is oszthatta vagyonát többfelé. Ennek egy olyan, mintegy mellékes következménye is lett, hogy a generációkon át megmerevedett nagybirtokhatárok sok-sok kilométeres, összefüggő mezsgyéjén stabil növénytársulások, sövények alakultak ki – az angol „történeti sövények” néven maradtak meg az emlékeimben. Az évszázadok alatt háborítatlan sávokon sajátságos, különleges ökoszisztéma állt be, biztos menedéket nyújtva állatoknak, madaraknak, és ritka növényfajok maradtak itt fenn a történelmi távlatokban . Jól emlékszem, hogy már akkor elbűvölt még a gondolat is, hogy valami, ami élő, lélegző, egyedeiben folyton változó, mégis lehet teljességében állandó. Később, amikor évtizedekkel később a köztudatba került az ökológiai folyosó fogalma (bár az ténylegesen kicsit mást takar) , lelki szemeim előtt ezek a több évszázados sövények jelentek meg. Jó pár évvel ezelőtt még egy dokumentum filmet is láttam a témáról. Varázslatosak és hihetetlenül értékesek, ma már védettek is ezek az „élő kövületek”. A filmben úgy fogalmaztak, hogy a világörökség részét képezik. Védetté nyilvánított világörökségi „tételként” viszont nem találtam meg a listán és róla anyagot sem, pedig égen földön keresem azóta is, a hajdan látott dokumentumfilmmel együtt.

A sövény alapjait tehát leraktam, a bomló szervesanyag-sáv már megvan. Olyannyira, hogy még a Google-műholdas képen is kivehető a sötét sáv : ) Jó néhány sövényalkotó előbújt és kezd szépen cseperedni, bokrosodni, csipke, kecskerágó (ez ugyan mérgező, de gyönyörű), orgona, szeder, vackor, vadcseresznye, som, berkenye, galagonya, bodza… és én is telepítettem kökényt, méz almácskát, gledícsiát, homoktövist, áfonyát, tüskétlen szedret, egrest, málnát, ribizlit, cserszömörcét, mogyorót, galagonyát . Egyszerűen imádom, ahogyan fejlődik, alakul! Az egész kertet szépen övezi, optikailag lehatárolja, valahogy védetté, intimmé teszi. A gallyakat és a leveleket továbbra is a tövére érdemes hordani, mulcsozni, így közvetlen a tövén nem nő a fű, merthogy a fűnyíróval, kaszával nehéz lenne megközelíteni. A lebomoló szerves anyag a növényeket táplálja. Tavasszal a nárcisz, hóvirág, ibolya, medvehagyma kibújik alóla és szépen virít a teljes lomfakadás előtt. Nyáron zöldell, ősszel színes zuhataggá válik. Egyszerűen mindig szolgáltat valami látványosságot!

 

470
Sövény – kontra szarvasok.

01 22

Az ösvényt terveztem, nagyon tudatosan alakítottam ki. A sövény csak úgy alakult. Legalábbis eleinte spontán módon növekedett a gally-halom a ’garádjában, merthogy ott volt a legkevésbé útban. Valamikor aztán teljesen véletlenül egy cikkre bukkantam, ami a sövény előnyeiről szólt. A kerítés melletti sávban felhalmozott gallyak alatti védett helyen a természetes bozótalkotók szépen kisarjadnak, természetes bokorsor fejlődik. Ága-boga búvóhelyet szolgáltat a madaraknak, a termések eleséget. Sora optikailag, de valóságosan is természetesen határolja le a területet, amelyet övez.

Az őzek, de még inkább a szarvasok, a drótkerítést, azt a másfél, max. két méteres vadhálót, ha csupasz, úgy ugorják át helyből, hogy öröm nézni! Ezzel az első időkben pár alkalommal magam is szembesülhettem a Csendesben. Hallottam, hogy valakik vagy valamik, csörtetnek lefelé a fölöttünk lévő erdőben, hamarosan elő is bukkant négy szarvas, hatalmas példányok. Egy pillanatra megtorpantak a vadháló előtt, de tényleg csak éppen annyira, hogy elrugaszkodhassanak. Aztán hopp, nem is szökelltek, hanem valósággal repültek át rajta. Csak ekkor láttak meg, megálltak mind a négyen megálltak, felém oldalukat mutatva kecsesen félrefordított fejjel és bámultak felém, a nagy barna szemükkel. Úgy 10 méterre állva egész közelről láthattam őket, a nagy kérődző szájukat… az villant eszembe, hogy na ezek a pofák csippentik le olyan ügyesen a gyümölcsfáimról a friss hajtást, ezek az óriás paták tapossák le a bokraimat, és azok a nagy kificánkolt tisztások a bozótban, fűben ezeknek a méretes testeknek a lenyomatai. Tulajdonképpen meg is voltam szeppenve, mert közelről igencsak óriásoknak láttam őket és egy vad az csak vad, ki tudja merre indul, ha fenyegetőnek látja valamely gesztusomat felém rohan, vagy megriad és hanyatt-homlok elszalad? Na ezek nem találtak ijesztőnek, éppen, mint Nyúl úr korábban, csak bambultak, mintha nem is látnának igazán, legfeljebb valami tereptárgyként értelmeztek : ), ettől a felismeréstől aggodalmam is alább hagyott és inkább különleges élményként éltem meg a találkozást, mint félelmetesnek –különösen így utólag visszagondolva. Aztán megunták a szobrozást, az elől álló széles, jellegzetes mozdulattal menetirányba csapta a nagy busa fejét és eliramodott, a többiek meg huss…. utána!

A találkozást velük bármilyen kedves élményként is éltem meg, a fácskáim lezabálását már nem tudtam olyan könnyen feldolgozni, megbocsátani nekik. A vadászokat mindezek dacára elkergettem ugyebár, de valamit akkor is muszáj tenni, az ültetvényt valahogy meg kéne védeni. Próbáltam utána olvasni a témának és találtam is néhány olyan módszert, ami összeegyeztethető az elveimmel, természetesen csak némi szelíd praktika jöhet szóba. A sövény, mint olyan éppen illik is ebbe a képbe. Mivel a cserjesor szélesedik és magasodik, egyfajta természetes akadályt képez a vadak számára is. A szarvasnak a magasság nem téma, óriásit tud dobbantani, ha kell. A látása viszont nem a legjobb, így nehezen méri be, hogy az akadály mögött mi vár rá, ezért a széles akadályok jó eséllyel meggondolásra késztethetik, eltéríthetik. Szaglása kiváló, ezért még hatásos lehet riasztására valami számára penetránsnak számító, bűzlő dolog: gázolajjal átitatott rongyszalagok, az emberi vizelet szagát is utálják. Egy idő után megszokják ezeket, ezért érdemes váltogatni. Ajánlották még a levágott emberi hajat is, eldobott női harisnya szárába töltve, kis labdacsok formájában felaggatva, ennek is a szaga hat rájuk. Ellenszenvesnek találják még az ecetfa kérgének bűzét is állítólag, de ezért nyilván nem fogok ecetfát ültetni, hogy aztán győzzem irtani, ha elszabadul – gondoltam akkor. Nem is sejtettem, hogy pár év múlva magától jelent meg a szomszéd gondozatlan kertben, pár méterre a kerítésemtől –madár hozhatta magból – és valóban résen kell lennem, mert bújik ám át a kerítés alatt! Lecsapdosom a sarjakat és a kerítésoszlopokat jól bedörzsölgetem a nedvével időnként. Mindezek ellenére legnagyobb bizodalmamat mégis a bozót-sávba vetem!

469
Vadászkaland a Csendesben – avagy a „kutyás rét”

01 21

Történt egy nap –éppen elmerülve kapirgáltam, ahogy szoktam-, egyszer csak egy autó állt meg a telek előtt az úton. Autóval kevesen járnak erre, a mélyútban inkább gyalogosan közlekednek, főleg gyalogtúrázók, kutyát sétáltatók. Ez a kocsi azonban most még fel is hajtott a magánútra, egészen a kapuig és két terepruhás férfi szállt ki belőle. Én is megálltam, felegyenesedtem és figyeltem, mit akarnak ezek itt? … olyan remetésen : )

Jó nagyot köszöntek, és ….. bejöttek a kapun. Erre már én is rámozdultam, közelebb mentem és kérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben? „…hát…. Őszintén szólva tulajdonképpen igen!” mondták, és előadták, hogy ők vadászok, és régóta „vadásznak” rám (?!?! : )), azaz próbálnak összefutni velem, hogy engedélyemet kérjék: szeretnék időnként a telkemen felverni a sátrukat (?????) mégpedig azért, hogy innen takarásból lessenek a vadakra, őzekre és vaddisznókra, merthogy ők vadászok és a szomszédos szabad területre szokták kiszórni a takarmányt, beetetni a vadakat. Udvariasak voltak, igazán jól neveltek, ráadásul még jópofák is….csak éppen vadászok. Tényleg kellemetlenül éreztem magam, amikor azt kellett mondanom, hogy sajnos ehhez a dologhoz nem járulok hozzá. Túl azon, hogy magánterület, és nem venném szívesen, ha idegenek csak úgy itt akármikor jönnének-mennének, amikor nem vagyok itt, de azt sem szeretném, ha éppen az én telkemről cserkésznék be a gyanútlan állatokat, harmadsorban meg a beetetéssel éppen idecsalják őket és úgy mellesleg a vadak – ha már erre járnak- rendre lelegelik a növényeim friss hajtásait, letapossák az ültetvényeimet, szóval hova is fordulhatok a vadkárommal? Szóval a válaszom: NEM!! Azt pedig még nem is mondtam nekik, hogy ’huszon éve vegetáriánus vagyok, és nem szórakozásból, hanem direkt nem eszem olyan állati eredetű ételt, aminek elkészítéséhez állatoknak kell ártani, megölni őket…majd pont eltűröm, hogy az én gyönyörű búvóhelyemről lődözzenek rájuk?!?!

Vakargatták a fejüket, tényleg nagyon finoman elmesélték, hogy nekik ám nem is kéne még csak a beleegyezésemet sem kérni ehhez, hiszen a földem a vadásztársaság területére esik, és ilyenformán nekik, mint vadászoknak abszolút szabad bejárásuk van itten mindenhova…. De természetesen azért tiszteletben tartják a kívánságomat és elnézést kérnek a zaklatásért. Kicsit még én éreztem magam kellemetlenül, mert tulajdonképpen alapjában véve jó szándékúak voltak és nagyon értékeltem, hogy nem flegmák, nem erőszakosak. A vadászattal, mint olyannal szembeni ellenérzéseim dacára –bevallom- picit még szimpatizáltam is velük, mert Apósomat juttatták eszembe, akit rendkívül nagyra becsültem és szerettem, sajnos már meghalt. Papa szintén vadászott, igaz, csak kedvtelésből. Vadászott ?….. amíg én ismerhettem soha, egyetlen vad elejtéséről sem mesélt, valahogy nem ezen volt nála a hangsúly. Szerintem sokszor csak kiment a lesre, nézegette távcsővel a tájat, élvezte a nyugalmat, az erdő csendjét. Arra gondoltam, hogy ő is valahogy ilyen kedves, kulturált ember volt, mint ezek a férfiak.

Miután elmentek a vadász urak (tényleg úriemberként viselkedtek, éppen mint a Papa), csak utána gondolkodtam el még azon is, hogy itt a hivatalos, felfestett turista útvonal mellett vajon nem túl kockázatos vadászgatni?! Ráadásul ez a rét itt mellettünk a városszéli kutyások esti és hajnali sétájának célállomása is. Idáig felsétálnak a városból, itt leveszik a pórázt a kutyákról, azok boldogan körbeszaglásznak, nagyot rohangálnak, kotorják a rágcsálóvárakat –akad itt bőven-, végzik a dolgukat, közben a gazdi gyönyörködhet a panorámában, a lemenő vagy éppen felkelő nap látványában….. úgy is hívják maguk között ezt a területet, hogy a „kutyás rét”. Belegondolni is rossz, hogy valakit éppen itt lőnének meg tévedésből!

A vadászokkal többé nem futottam össze, de az idén tavasszal a rét túloldalán a csipkebokrosban egyszer csak valami fura „építményre” lettem figyelmes. Odabaktattam és látom ám, hogy valaki karnyi vastag ágakból meg gallyakból egy primitív kalyibafélét rótt össze. Csak éppen hogy, olyan féloldalasan a bokorhoz döntve, nem esőálló, se eleje, se vége….. csak éppen búvóhely, „takarás” a leshez. A vadász urak úgy látszik nem adták fel…..(Majd egyszer úgy járnak, hogy valaki ufónak nézi őket! : D – Hofi Géza után szabadon… megvan? : ))))))

 

(((    Egy nap, reggel János bácsi hallgatja a rádiót:
– FIGYELEM, FIGYELEM! Ufók zuhantak a szántóföldre. Különös ismertető jegyeik: kicsi, zöld lények, kigúvad a szemük és nagyon lassan kell beszélni hozzájuk.
János bácsi izgatottan indul ki a földjére. Egyszer csak megpillant egy kicsi, zöld alakot, kigúvadt szemmel az út szélén.
Így szól hozzá, nagyon lassan:
– Én János bácsi vagyok, és megyek a földemre kapálni!
A zöld alak így szól, szintén nagyon lassan:
– Én pedig a vadász vagyok, és éppen szarok!!!  )))

466
A sikló tanya
Aztán megint eljött az ősz, az utolsó kaszálás után boldog elégedettséggel legeltettem szemeimet a lassan alakuló birtokon, legalább a szebbik felén. Na, most jönnek a kupacok! Komótosan neki is álltam a deszkákat szétrángatni. A széteső, korhadt darabok a kerítés mentén lassan magasodó bomló anyagok tetején landoltak, a még használhatókat pedig szellőztető rétegekkel sorolva összeraktam, ahogy az a deszka-tárolás nagy könyvében elő van írva, hátha jó lesz még valamire…. De mindenesetre így rendezetten a kupac mérete töredékére csökkent. Ahogy egyre lejjebb haladtam, a korhadás egyre nagyobb mértéket mutatott, a darabok teljesen szétmállottak, gyakorlatilag morzsalékra esett szét két év alatt a faanyag. Nem volt valami felemelő feladat, a penetráns szagú helyenként nyálkás, bomló halomban kotorászni, de ennél lett még rosszabb is! Amikor a legalsóbb darabokat kezdtem felrángatni – a növények ezt a réteget már úgy benőtték, hogy szinte beleszippantották a talaj gyökérzetükkel átszőtt rétegébe- a nedves, eddig sötét boglya-aljából 30-40 cm hosszú hüvelykujj vastagságú, iszapszínű lények tekeregtek elő – siklók tanyájára bukkantam.
Brrr-vhhhuuúúú…!!! Nem vagyok egy nagyon ijedős fajta, de a csúszómászók népe nem tartozik a kedvenceim közé. Annyira nem iszonyodom tőlük, hogy különösebb hisztit csapnék, ha összefutunk valahol, de azért maradnék a tisztes távolságnál!!! A sikló, bár nem éppen romantikus látvány, ahogy ott nyugalmából felriasztva kínjában tekereg, de tudom, hogy nem ártalmas lény. Nem kell piszkálni, botokkal zargatni szegényt, elég kicsit hátrább lépni, és pár perc alatt kapcsol. Mivel a fényt nemigen kedveli, hamar takarásba húzódik, pillanat alatt tovasiklik és tovább nincs is vele gond.
Remélem gyakran botlom beléjük, de azért jó tudni, hogy a kert láthatatlan lakói között tudhatók. És dacára annak, hogy ’speciel nem kedvelem a fajtáját –ezek itt nálam feltehetően erdei siklók-, azért örültem, amikor úgy 25-30 példányára ráakadtam a telken. Azt olvasom, hogy kisemlősökkel, madarakkal, gyíkokkal táplálkozik, ez sem éppen szimpatikus…. de hát nekik is helyük van a nap alatt. Mégis természetes lakói a kertnek. Hamarabb is itt voltak, mint én …. és ki tudja hol leszek már, amikor ők még biztosan. Mindenképpen „bérelt helyük” van ebben a kis pici mikro-ökoszisztémában itt a Csendesben.

 

465
A túlélő és az ösvény
Időnként a bozótnak is nekimentem. Néha – nagyon néha : ( – nagyobbik fiam is kijött velem és egy-egy kis területet az ő kis tündér türelmes lelkületének megfelelően komótosan, de alaposan megtisztított.
Egyébként nagyon lassan haladtam, a bozót irtás ’irtó sziszifuszi munka. Közben hétről hétre beszámoltam Duskának a fejleményekről, és folyton sóhajtoztam: „Jaj, csak már egy keskeny ösvénykét tudnék kialakítani, ahol legalább körbe tudom járni az egész kertet egy szuszra!” De a lelombozó valóság az volt, hogy még ez a szerény ’rész-eredmény is valami beláthatatlan messzeségben lebegett előttem. A maximális haladási sebesség 2-3 négyzetméter/alkalom….ebben a tempóban az 1500 négyzetméter kitisztítására úgy 500 alkalom, nagyjából tíz év tűnt reálisnak. Persze nem sürget semmi, nincsenek ketyegő határidők, a kert is ráér , legalább van ideje újra és újra visszanöveszteni, amit én előzőleg kivágok…valami parttalan küzdelem közepette érezhettem magam.
De bántam is én! Az idő tájt a munkám igencsak stresszes volt. Aztán amikor kiszabadultam a kertbe, beöltöztem játszóruhába és kezemben kaszával, macsétával kisbaltával, vagy éppen tövető kapával csapkodtam magam körül a burjánzó vegetációt, egy idő után tudatosodott bennem, hogy valamiféle belső erő szabadul fel bennem, szabadul ki belőlem. Mintha a pszichém mélyén gubbasztó vagy éppen feszülő agresszió – mint a kuktán – egy kis szelepen át távozott volna, ki tudtam ereszteni a gőzt. Ráadásul a kétkezi munka fizikailag is megkeményített. A szerszámokat, pláne ezeket a zúzós darabokat nem lehet két ujjal piszkálgatni, ezekbe jól bele kell kapaszkodni, ezekkel jól oda kell suhintani/ütni/vágni, itt nincs kecmec! Tenyerem az évek alatt szó szerint kérgessé, kézfogásom nyers erőssé, mozgásom céltudatossá vált. A test acélosodását pedig valahol –nap-mint nap tapasztalhattam- az idegrendszer és a psziché is követte: erőt, határozott fellépést és következetességet tudtam mutatni a hétköznapi, munkahelyi szituációkban. Olyan helyzetekben sem törtem meg, ahonnan mások fejvesztve menekültek, hárítottak. Ahol a stressz pszicho-szomatikus betegség tüneteit kiváltva tarolt, én ott is állva maradtam. A kert úgy működött, mint valami nagy önfeltöltő akkumulátor, kimentem, rácuppantam az energiaforrásra, feltöltődtem és máris dobolhattam tovább, mint a Duracell-nyuszi : )) Ez volt az én saját, külön bejáratú, egyszemélyes túlélő gyakorlatom! Látszólag a természet fizikai erőivel küzdöttem, de igazából inkább önmagammal, a bennem kavargó mindenfélékkel kellett megvívnom.
Hétről hétre, hónapról hónapra beljebb és beljebb hatoltam a sűrűbe, végül az ösvény két vége – mint a metróalagutak- összeért! Diadalmasan, de egyben gyerekesen, karjaimat az ég felé emelve váltott lábbal nagyokat szökellve ugrabugráltam örömömben! Nagy nap volt az!
Innen kezdve minden fűnyírás úgy kezdődött, hogy ezen az ösvényen körbekarikáztam a kertet….. nehogy ’má nekem visszavaduljon, mert megőrülök!!!
Egyébként az ösvény nemcsak valami öncélú kertépítészeti kellékként lebegett céljaim között. Nagyon is gyakorlatias oka volt annak, hogy ki kívántam alakítani. Észrevettem, hogy ez a talaj, ami nálunk van és még inkább a takaró növényzet nagyon érzékeny a taposásra, bolygatásra. Ha csak úgy esztelenül cikázom a kertben keresztül-kasul, mint az ’ökörhu…zás,
akkor letaposom a növényeket, ott az eső elkezdi elhordani a humuszt, és olyan kínkeservesen, lassan gyógyulnak be ezek a hegek, különösen a meredekebb lejtésű terepszakaszokon. Az ösvény legalább a forgalom jórészét állandó mederbe tereli. Mivel a terület nagyon érzékeny és hajlamos „mélyutasodásra”, az utacska nyomvonalára faág törmeléket kezdtem halmozni, hogy itt se alakuljon ki esőben sáros, erodált nyomsáv, itt is takart legyen a felszín. Végre kialakult az igazi ÖSVÉNY!

 

464
A gyönyörű gyep és a lendítő kasza

01 15
A könnyebbik felével kezdtem a visszahódítást. A beállt gyepes rész amúgy is mintha kicsit védettebb lenne a bozótosodással szemben. Persze az akác terjedésének semmi nem szab gátat, talán csak ideig óráig tartóztatható fel a rendszeres kaszálással. A bozóttalan rész viszont könnyebben megközelíthető volt, így ’kőmíves mesterem is a maga kis kupacait itt rakta le – úgy kell nekem, ha képes voltam két évig ide sem dugni az orrom!
Az első pár kaszálás úgy nézett ki, hogy ezeket a halmokat kikerülve legalább a szabad területeken lecsaptam a késes adapterrel a nagyját, nem túl sekélyen, hogy maradjon virágzóképes magasság, de a bozót és az iszalag már ne kaphasson erőre. Az eredmény viszont az lett, hogy a szépen levágott mezőben a halmok, melyeknek mélyéből a kóró-szerű növények a törmelék közül is kikandikáltak, mint valami borzas szigetek meredeztek – jaj de csúnya volt. Darabig tűrtem, mást nem tehetvén, mert a terület nagysága miatt örültem, ha egy-egy alkalommal 2-300 négyzetméter kaszálásával megbirkóztam, aztán a levágott füvet összeszedegettem és boglyákba halmoztam, hogy szanaszét hagyva ne fojtsa le a füvet maga alatt, és ne akadályozza a következő vágásnál a kaszát. Lassan haladtam, a minden alkalommal nagyobb és nagyobb, előzőleg rendbe tett területen már csak át kellet szaladni a damilossal. Itt ez az adapter is elegendő volt, hiszen nem akadt meg, nem szaladt ki a dobból lépten nyomon a mindenféle kaszatban, törmelékben.
Sőt! Olyan szépen felüdült a gyep, hogy egy alkalommal gondoltam egy nagyot és merészet, és előkapartam a fészer mélyéről Apósom ránk örökült öreg kézi kaszáját! Nem mondom, hogy elindulnék kaszás versenyen, nem vágok valami mutatós rendet, de azért bele lehet jönni. A fiaimnak egyébként megint szolgáltattam valami fergeteges élményt: Anya kaszál! Eleinte elképedtek a dolgon, nem igazán tudták eldönteni, hogy kikacagjanak, vagy csodáljanak a mutatványért. Maguk is kezükbe vették a kaszát, próbálgatták lendíteni, szentségeltek, amikor beleakadt a földbe, buckákba, hamar rájöttek, hogy ez nem is olyan egyszerű – így aztán végül inkább utóbbinál, a csodálatnál maradtak.
Egyébként nagyon élvezem a kaszálást. Ha egyedül vagyok, zavartalan magányban, olyan jó ritmust tudok felvenni, lépek suhintok, lépek suhintok….. nem olyan hosszasan, mint a gabona aratásnál látta az ember a régi filmekben (nekem már csak ehhez volt szerencsém), de pár négyzetméteren is fel lehet venni azt a valami csudás koreográfiát.
Aztán a penge élezése külön technika, az előzőleg beáztatott kaszakővel elölről hátulról fenni…. Megint csak ritmusos, pengő hangot ad. A ritmus minden alkalommal valami népdalt húz elő belőlem, arra rázendítek: „Arról alól kéken beborult az ég….” ….érdekes, hogy mindig ugyanezt. Közönségem csak a táj, bátran kiengedhetem a hangom, csak a szemben lévő dombok visszhangozzák.

 

463
Az elárvult, elárult kert – de csak majdnem : )

01 14

Hosszú éveken át futottam a Mauna völgy, a jógás öko-falu ideája után….. végül el kellett engednem. Közben munkahelyet váltottam, és úgy alakult, hogy a mindennapi munkába járáshoz menthetetlenül buszra kellet ülnöm, napi járóföldön (40 km) belül ugyan, de időjárástól és útviszonyoktól függően kénytelen voltam nap mint nap további kétszer 80 percet ülő helyzetben tölteni a munkahelyi 9-10 órán túl. Ezzel a plusz másfél órával együtt éppen az életem felét. Közben azért folyamatosan ketyegett a heti két-három jógaóra, a maradék időben próbáltam magam utolérni a háztartásban, és a sor legis-legvégére maradtak csak a kertek, illetve a Csendesre tulajdonképpen már nem is futotta. ……Döbbenet, de volt két olyan év, amikor egyetlen egyszer sem jutottam fel!!! Két tökéletesen elárvult év….
Gyakorlatilag nulla időt töltöttem szabadban igazi, intenzív mozgással A problémák lassan bontakoztak ki…. székrekedés, puffadás, még alacsonyabb vérnyomás, szédülés, levertség, enerváltság, alvászavar, dacára a rendszeres jógagyakorlásnak mozgásrendszeri problémák, izomfájdalmak, gerinc és derékfájdalom, …hiába, a napfényt és a friss levegőt nélkülöző életmódot nem lehet következmények nélkül megúszni! Eljött az idő, amikor nem áltathattam tovább magam: szembe kellett néznem a tényekkel, valami csúnyán kisiklott az életemben. Természetesen tudtam én jól, hol van a defekt, csak a kiutat nem láttam tisztán. Egyszerű matematikai képlet: 24 óra az 24 óra. A „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” című nóta, a munkaerő minőségi újratermelésének, a munkaképesség rekreációjának veretes alaptétele jutott eszembe….. az én nótám viszont így szólt: 9-10 óra munka, 2-3 óra utazás, 3 óra közösségi szolgálat, 3 óra házimunka, 6-7 óra álmatlanul forgolódás….ez már közel sem hangzik olyan jól!
Aztán kaptam egy jelet. Egy ’Isteni jelet! Egy fiatal pár keresett meg minket, valahogy kinyomozták, hogy a mi tulajdonunk az a bekerített elvadult kert ott fenn a hegyen… és nem eladó-e véletlenül, mert ők megvennék! Tessék?! Elvadult?!?! Amit én olyan keserves munkával kipucoltam? Miről beszélnek ezek? Xavér persze rávágta – naná-, hogy eladó! Nekem azonban valami azt súgta, hogy nem kéne megválnunk tőle. Pár nap gondolkodási időt kértünk, és némi győzködéssel meggyőztem a családot, hogy „ kell egy kert”. Xavér közölte, hogy rá továbbra se számítsak, ő ugyanis –velem ellentétben- párszor járt fenn a telken, és….. tényleg borzasztó állapotok uralkodnak ottan, félve mondja ki, de rá sem ismernék a kertre.
No ez már elég volt ahhoz, hogy kapjam magam, biciklire üljek és felkerekezzek a hegyre. Volt némi baljós sejtésem, mi vár rám, de a látvány, ami fenn fogadott, valóban sokkolt! Gyakorlatilag az egész terület újra egy nagy, összefüggő zöld erdei iszalag buckának látszott!
Alatta sunyin bújtak meg a kőműves szutykok, a suttyomban felcsempészett bontott zsalu deszkák boglyái és egyéb építési maradék halmok. Tökéletesen áthatolhatatlan, járhatatlan és félelmetes dzsungel röpke két év alatt! Megdöbbentem, de ha visszagondolok, valami addig nem tapasztalt, érdekes érzés lett rajtam úrrá: végtelen alázat, aminek igazi okát és konkrét mibenlétét nem is tudtam megfogalmazni. Csak a kicsiségem, esetlenségem és tudatlanságom tudatossága derengett fel. Nem voltam én dühös, csalódott vagy ijedt. Nem fogadkoztam, akkor nem szőttem konkrét terveket sem, hogyan tovább. Az állatok ösvényein bujkálva körbejártam és megállapítottam, hogy a helyzet sokkal elkeserítőbb, mint öt évvel korábban. Az akkor éppen csak lecsapkodott bozót tőről kihajtott és többszörösére sűrűsödött. Csak a kis ezüst olaj bokrocskám nyújtott némi vigaszt. Két év alatt gyönyörű, bozontos gömbölyű fácskává fejlődött, és körülötte körben a gyep -valami rejtély folytán- szép rendezett maradt.
Hazagurultam, előszedegettem a macsétát, megolajoztattam Xavérral a fűkaszát, és megéleztettem a bozótvágó kést (ilyenekben lehet rá számítani). A következő hétvégén pedig két liter víz társaságában felvonultam a kertbe ….. és szótlanul beálltam, de be ám, a közepibe!

462
Remete és vándor – a zajból a csendbe

14 01 09
Remete és vándor. Rokonlelkek – mondhatnók …..ugyanabból a vágyból fakad mindkét attitűd. Remetének lenni, vándornak lenni …. Életérzés.
Mit keres a remete? Mit keres a vándor? A szabadságot, a függetlenséget…. Végül mindezek mögött önmaga legeslegbelső rétegét, mert – érzi, sejti még mielőtt igazán tudatosan megtapasztalhatná – AZ igazán szabad és független.
A remete nem menekül. Bár látszólag magányos, életmódja mégsem menekülés a világ elől, a többi ember elől. Nem azért vonul vissza és választja a csendes egyedüllétet, mert ne tudna akár sziporkázó közéleti szereplő lenni, ha éppen úgy hozná a szükség. Maga választotta puritánsága pedig nem öncélú önsanyargatás vagy netán végletes spórolás – gyakran éppen a legnagyobb bőségben dúskáló emberek vágynak igazán a nemes egyszerűségre.
Igazi életünk lelki életünk – aki azt gondolja, hogy neki ilyen nincs, az nem is él igazán. Tehát ahová vágyakozunk, ahol „lélekben” vagyunk, ott zajlik igazán az életünk. Persze az nem éppen szerencsés dolog, amikor mondjuk dolgoznom kéne, én meg lélekben a kertemet ásom…..(fordítva nehezebben tudom elképzelni : ) Ez valami tudathasadásos állapot…. Van az életem a maga keserveivel, parttalan küzdelmeivel, nyomorúságos, korlátok közé szorított egóm nyavalygásaival tele….és vannak a vágyaim? Ha azok is csak az előbbi frusztráltan megélt világom tágításával, annak luxus változatával azonosak, úgy mint nagyobb autó, nagyobb lakás, több pénz, szélesebb hatalom, csillogóbb hírnév, arany kalitka….és egész fantáziámból csak arra futja, hogy képzeletben csupán feszegessem, fényesítsem korlátaimat, amelyek egyben egóm határai is, nos akkor minden hiába. Futhatom a felesleges köröket és önmegvalósítás helyett csupán nagyobb egó megvalósításnak nevezhetem a szánalmas próbálkozást.
Elgondolkodtam azon, hogy a remeteség igazi fénykorát valamikor a középkorban élte. Az akkori világ nem volt olyan zsúfolt, az életmód sem volt egy átlag ember számára pörgős, mint ma. Nem a mega- és gigapoliszokból való kiszabadulás motiválta az akkori remetét vagy vándort. Bárki, akár mindennapjaiban megtapasztalhatta a természet közelségét, a világban volt még számtalan érintetlen világrész, elég volt pár napi járóföldre eltávolodni a civilizációtól és aki akarta máris elmerülhetett a zavartalan egységben az anyatermészettel. Mégis voltak, akik a kor szellemének megfelelően látványosan ki kívánták nyilatkoztatni különös elvonulásukat. Nyilván nem egyszerűen a kulturált világból léptek ki, amikor remeteségre adják fejüket. Nemcsak horizontálisan váltottak azzal, hogy a civilizációból átléptek a vadonba, hanem egy igencsak szűk ösvényen elindulva drasztikusan irányt kívántak váltani, ha úgy tetszik vertikális fordulatot tettek: szótlan magányukban „fölfelé” törekedtek. Ennek gyakran még fizikai síkon is hangsúlyt adtak: Feltelepedtek egy oszlop tetejére, magas hegyek bérceire, a Meteorák ormaira vagy ha más nem volt kéznél, hát egy jó nagy fa lombjai közt a magasban tákoltak szálát maguknak…..

Ma ismét téma a remeteség. A felhőkarcolók világában, a kozmosz tágabb régióiban való utazgatás korában a fel és a le már nem olyan kifejező fogalmak. Hová húzódhat vissza mégis, aki azt a nehezen hozzáférhető, olyannyira vágyott „valamit” keresi? Csakis befelé indulhat a zajból – a csendbe. ….. és a világból vertikálisan sem tudunk már kiszaladni. Marad a bezárkózás….. panel cellába, vagy parcellába ….van azért még némi mód az extrovertált külvilágtól lehatárolódni….. pusztán elhatározás kérdése.

Egy dolgot azért nem árt szem előtt tartani, mielőtt belevágna az ember: Mesterem tanítása szerint, amikor a kereső már rátalált a rétegek alatt a tökéletes belső középpontban valódi önmagára, akkor az útja véget ér – mindenhogyan. Biztos, hogy akarhatjuk ezt?

461
A képzeletbeli ashram

2014 01 08
Úgy tűnt, hogy a Mester részéről is zöld utat kapott az önfenntartó, öko- mintagazdaság, jógaközpont létesítés, azzal a fenntartással ugyan , hogy az anyagi források felkutatását és összegyűjtését is a feladat részévé tette. No én ezen sem lepődtem meg, hisz egy jógamester miért is akarna és hogyan is tudna ilyen anyagi jellegű, mondhatnók földhözragadt projekteket pénzelni? …..és még ezen az anyagi fronton is csak ’kicsin múlott a siker, hiszen a jógaprogramokon való adomány gyűjtésre is engedélyt kaptunk!!! …és ez borzasztóan nagy szó, hiszen ez a lehetőség alapvetően a humanitárius projektek és a Mester világméretű jógamissziójának finanszírozására van fenntartva. Mondom igazán kicsin múlott, már csak úgy 40 millió forint indulótőkét kellett volna összedobnunk! (Már az árat is kialkudtuk a kiszemelt telek tulajdonosaival! : ))) Sajna a történet innen kezdve lassult le igazán…. : (
Egy egész éven át kalapozhattunk a nemzetközi programokon, lelkesítőnél lelkesítőbb prezentációkat, kiadványokat készítettünk ….és lelkesedett is a nép! Fantasztikus érzés volt látni, hogy mindenki örömmel üdvözli a központot, többen odautaztak, megnézték a helyszínt, tetszett is. Lépten-nyomon a részletekről faggattak, meg hogy összegyűlt-e már a pénz…. Na igen. A gyűjtés jellemzésére az a remekbeszabott sport-közhely jut eszembe: gyenge kezdés után erős visszaesés. Az első egy-két alkalommal még csak oda-oda járultak a bhakták az adományos dobozhoz, és két ember látványos összegeket is utalt a megnyitott, elkülönített számlára (az egyik én voltam, a másik, mint utóbb kiderült, barátném) ….
Aztán ez is elmaradozott … és az egy év alatt a szükséges összeg alig több mint tizede gyűlt össze. Más projektek jöttek, a jó pillanat elillant és lassan meg kellett békélnünk azzal, hogy a közösség csak ábrándozik arról a központról, de a megvalósításhoz szükséges felelős egyéni feladatvállalásra és még inkább az összefogásra talán még nem érett. A terület is napra pontosan egy évet várt ránk – aztán egyszer csak elkelt.
Az én életemben pedig ezzel le is zárult egy mindent összevetve csaknem tíz éves periódus. A jógaközpont keresés boldog-boldog időszaka. Mert abban a tíz évben –különösen a finisben- én mentálisan sok időt töltöttem abban a képzeletbeli jógaközpontban …és jó volt ott lenni. Barátok között, békében, szeretetben, alkotásban…. Közhely: álmodozás az élet megrontója…. Mégsem tartom azt az időt elvesztegetett időnek. Tanítás: a gondolat az alkotás csírája….nos, ez a csíra bár nem hajtott ki, fizikai síkon legalábbis nem, de sokunknak értékes tanulsággal szolgált – elsősorban önmagunkról. Életemben addig soha nem tapasztalt egységben tudtam lenni önmagammal, Mesteremmel…. volt önzetlen, kicsinységemen messze túlmutató célom, személyiségemben nyugvó értékek kerültek felszínre a keresés, a csapatépítés közben. A legfőbb tanulság mégis az: nem én vagyok a cselekvő, „naham karata”. Ashram –spirituális központ alapítása nem ember dolga. A Mester csettintéssel valóra váltja majd, ha az idő és a társaság megérett, vagy tényleg éppen erre van szükségünk, mint közösségnek. Így aztán, bár látszólag eredménytelenül zárult a korszak, magam mégsem kudarcként élem meg.

460
Grandiózus vízió

2014 01 07
Ez idő tájt (2008 –at írtunk) még mindehhez társult illetve pontosabban felerősödött egy akkor már vagy 8-10 éves, jóga közösségünkben futó irányzat, egy lehetséges országos jógaközpont kialakításának ideája is. A témára többen is rezonáltak a barátaim közül a jóga társaságban. Valahogy kialakult egy kis szűk körű „mozgalom”: Keressük meg a legideálisabb jógaközpont helyét. Amikor magam is rázizzentem a témára, hamar rájöttem, hogy egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni. Hétvégente, nyúlfarknyi szabadidőmben vagy beöltözöm játszóruhába és irány a Csendes…. vagy éjszakánként szörfözök a neten, Google térképnézegetővel pásztázom Magyarország egész területét, böngészem az ingatlan hirdetéseket a lehetséges helyszínt keresve, tárgyalok és nyakamba veszem az országot, járom sorra, ami látókörbe került ….. persze csellel vagy erőszakkal magammal cipelve az én kis családomat , Xavért és a gyerkőcök hadát, mondván: mi most –mintegy mellesleg- ’családilag kirándulunk.

Rövidre fogva a dolgot – merthogy a kert szempontjából ez az időszak csak egy röpke kis kitérő – egy idő után a mérleg nyelve a közösségi feladat felé billent. Úgy okoskodtam, hogy ezt a remek dolgot, amit én itt a kertben megélhetek, miért ne osztanám meg a barátaimmal, a jógás, spirituális családommal? Másfelől elegem lett a langyos keresgélésből, a másokra mutogatásból, hogy „nekünk azért nincs központunk, mert x vagy y nem elég motivált vagy éppen ügyetlen”. Most vagy soha: én magam teszem bele energiáim 100 %-át és lássuk, mi sül ki belőle…és ha így, és csakis így sem sikerül az ügyet kimozdítani a holtpontról, akkor legalább én magam már megnyugszom, hogy beleadtam apait-anyait és ha sikerül jó, ha nem akkor meg a sors könyvében más van megírva nekünk, csak ehhez a felismeréshez igazán szívvel lélekkel végig kell járnunk vágyainknak ezt az ösvényét, sorsunk eme zsákutcáját is….

Addigi kis tervezgetéseim, fantáziálgatásaim lassacskán valami grandiózus vízióvá tágultak, de immár nem az én kedves ’hegyemen, a Csendesben, hanem „valahol Európában”… helyett valahol Magyarországon……egy logisztikai szempontból optimális helyen megtalálandó, először 15-16, később 40, de akár 100 hektárnyi földterületen kialakított bio-gazdaság képe bontakozott ki lelki szemeim előtt. Már szinte láttam is a maunában (önként vállalt szótlanságban) sürgő-forgó bhaktákat, a csudásan zöldellő bio-parcellákat, virágzó gyümölcsösöket….. fűszerkert, gyógynövénykert, kis feldolgozó üzem, gépek, kiszolgáló épületek, raktárak, lakóegységek, kanyargó kerti utak, virágágyások…természetesen minden szigorúan bio-, meg öko…… a legapróbb részletre kiterjedően kidolgoztam mindazt, amire szükségünk lehet, mindennek hogyan-mikéntjét….
Mindez a folyamat azzal járt, hogy a Csendest egyre inkább elhanyagoltam. Minek is erőlködnék itt?….. majd kiélem ’földmívelési ambícióimat a „közösben” – gondoltam. Azt a rengeteg energiát, szeretetet és törődést, amit itten én a privát kertemre fordítok, és közben –önző módon – magamban élvezem a tevékenység, az alkotás örömét, azt a közösség felé is irányíthatnám! Mennyivel nemesebb, mennyivel hatékonyabb lenne!!!
Summa summárum végül barátaimmal találtunk is egy területet – természetesen jól beleszerelmesedtem. Naná, a területet alkotó két szomszédos dombocskát övező akácerdő sávok madártávlatból egy tökéletesen arányos – bár tükörkép – OM jelet rajzoltak ki! Kell ennél ’Istenibb jel?!? ……és – ezért vagy másért- a vízió megvalósulásának esélye lassacskán a realitások közelébe is sodródott. A terület egyébként a maga negyven hektárjával, természetes forrásával, vagy húsz éve „pihenő” földjével, két tisztavizű kútjával, remek megközelíthetőségével igencsak ideálisnak látszott.

A 4. századi sivatagi atya, Szent Szerapion egy római zarándokútja során meglátogatott egy női remetét, akiről az a hír járta, hogy cellájának falai között éli életét és szobáját sohasem hagyja el. Szerapion, aki sokat utazott és nem hitt ebben az életmódban, megkérdezte a nőt: Minek üldögélsz itt?
Erre ő így válaszolt: Én nem üldögélek. Én utazom!
(forr: http://www.old.szentkoronaradio.com/hit-vallas/2009_04_07_zardaban-elo-remeteno-en-nem-uldogelek-en-utazom)

 

459
Kertész….vagy favágó?

2014 01 06
Kertről írogatok én itt, pedig jó ideig inkább erdőre hasonlított a telek, mint kertre. A bozótosodás legalábbis a parlagon hagyott területeken a beerdősödés első lépése – amint utána olvastam: szukcesszió. A művelés felhagyása után már öt évvel beindul, és 10-15 év alatt lényegében le is zajlik. Először a talajszint közelében dúsul be növényzet, megjelennek a cserjék, aztán azok megerősödnek, lassan kiemelkednek közülük a fák és amikor zár a lombkorona, a bozótszint fényigényesebb alkotói visszahúzódnak – valahogy így. Stimm…. Ez nálunk is éppen ilyen menetrend-szerűen zajlott, nagyjából a bozótszint teljes kifejlődéséig jutott….ekkor jöttem én a macsétámmal.
Aztán itt van még az a dilemma, hogy miért is kertésznek titulálom magam, holott eddig egy fia növény ültetéséről sem szólt a fabula. Ennek az az oka, hogy a beerdősülés üteme és intenzitása olyan – számomra legalábbis – ijesztő mértékű volt a Csendesben, hogy egyszerűen azt gondoltam, hiába ültettem volna bármit is, az sem fényt, sem teret nem kap a dzsungel mélyén. Amolyan egyszerű, lineáris gondolkodással az volt a tervem, hogy előbb „rendet teszek”, majd aztán a szépen kipucolt területet beültetem a saját elgondolásom szerint. A projekt első részébe aztán jobban belebonyolódtam a kelleténél, így éveken át az egész „kertészkedésem” megrekedt a soha-véget-nem-érőnek tűnő ’bozóttalanításnál. Ahogy azonban egyre tágultak a kitisztított és tisztán is tartható tisztások a kertben, lassan elkezdett derengeni bennem egy kis hiányérzet, apránként azért kéne már valamit ültetni is….
Mindezek ellenére mindig remekül éreztem magam kinn. Jó levegő, mozgás….és nem csak sétálgatok, túrázgatok kedvtelésből, hanem még valamiféle alkotás is kibontakozhat az egészből (még ha pillanatnyilag rombolásnak tűnik is …: (
Közben azért más frontokon is zajlott az én életkém: család a sok gyerekkel, munka, hivatás és hát másik nagy szerelmem, a jóga….. ezekről nem sok szó esik itt, mert szándékaim szerint ez egy kert blog, ahol is a főszereplő még csak nem is a kertész, hanem a kert, a Csendes….. Mégis néha a „civil” dolgok olyan fordulatot vettek, ami a kert alakulását is befolyásolta Így vagy úgy, no és ’vicaverza….
A kertben való szöszmötölés közben tűnt fel nekem, lassan tudatosodott, hogy ezen csendes tesz-vesz molyolás közepette valóban tökéletes csend ereszkedik rám. Nemcsak külső csend – nyilván magamban nem beszélek, és hozzám sem szól senki, hisz magam vagyok -, hanem belül is leáll az egymást kergető gondolatok folyama, a szakadatlan, parttalan és céltalan morfondírozás.
Először csak az tűnt föl, hogy ha kimentem reggel, egyszerre arra lettem figyelmes, hogy szürkül, már nem is látok, eltelt a nap – és én nemigen tudok elszámolni magamnak az itt töltött idővel. Nem mintha nem lett volna fizikailag látszatja, dehogynem, nagyon is. Kisebb-nagyobb területek tisztultak ki, kupacok vagy éppen gödrök tűntek el….. de nem tudtam, hogy mindeközben mire gondoltam? Próbáltam felidézni….és rájöttem, hogy tulajdonképpen semmire sem gondoltam, maximum néha a mantrafolyam került a tudatom felszínére. Rájöttem, hogy ez a szituáció nagyon is alkalmas egyfajta jógikus, befelé forduló tudatállapot kiváltásához és minden különösebb erőlködés nélküli, hosszas fenntartásához. Na ez mekkora felfedezés! Heuréka! A kertész feltalálta a spanyolviaszt : )
Ez a momentum valahogy rímelt is jóga Mesterem instrukcióira. A korábbi években már több előadásában inspirálta a tanítványokat arra, hogy kezdjenek kertészkedésbe, próbáljanak megtermelni minél több zöldséget, gyümölcsöt maguknak, fedezzék fel fejlesszék ki magukban az alázatot a fizikai munka iránt…… az én kertész felbuzdulásom egybe is esett ezekkel a tanításokkal és a Mester bíztatása lelkületemben termékeny talajt talált: Neveltetésem jól megalapozta a kétkezi munka iránti nyitottságot, és megfelelt „munkamániás” alap beállítottságomnak is.

458
…és „tűzpróba” még egyszer

12 30

Azt gondolnánk, hogy ha már egyszer megégette magát az ember, akkor nem lesz kedve még tovább játszani a tűzzel…de nem! Az ember lánya nem ilyen. Egy figyelmeztetés ritkán elég, ahogy nekem sem volt az.
Talán az előző tüzeskedésem után egy jó évvel megint megkísértett a tűz. Szitu kísértetiesen hasonló: ősz, gondozatlan gyep, felmagasodott fű….. a felégetés gyors megoldással kecsegtet, és a múltkor is ugye milyen frappánsan megoldottuk a helyzetet? Azért legyünk elővigyázatosak, mutatóujjamat megnyálazom, feltartom, mint a profik, hmmmm…. megállapítható, hogy tökéletes a szélcsend. Most lapát is van nálam, ez mennyivel hatékonyabb, mint a villa volt a múltkor! Nem is halmozok fel gallyakat, csak úgy szépen csendesen négyzetméterről négyzetméterre terelem majd a tűzvonalat, igen…..lássuk csak, mindent átgondoltam, lapát kéznél….. mehet!
Alig akart meggyulladni a fű, még bosszankodtam is. Ez is lehetett volna jel, hogy NE!!!! … de a jeleket tudni kellene ugyebár olvasni, és alázatosan megérteni, elfogadni és azt az irányt választani, amit a jel mutat…..Ááááá, az túl egyszerű lett volna. Addig-addig próbálkoztam, amíg végül csak meggyulladt az a nyamvadt fű. Pislákolt jobbra, pislákolt balra, hol innen, hol onnan aludt el, olyan kis ártatlanul.
Aztán valami fuvallatféle támadt, végigborzongott a gyepen…. És huss! A lángocskák alá kapott. Hirtelen a már ellobbantnak látszott széleken több helyen is felélénkült a tűz. A fűszálak egyenként hamar elporladtak, de tömegével komoly lángnyelveket tudtak produkálni. Ráadásul itt valami különleges fajta honos, ahogy ég, egyszer csak valahogy pattan egyet, és egy kis szikra röppen le a végéről, repül nagyívben vagy 40-50 cm-t …….és ahol becsapódik, ott újabb tűzfészket indít be. Na ha addig nem láttam futótüzet, akkor most azt is megtapasztalhattam! Szó szerint egy perc alatt vagy húsz négyzetméteresre terült el az égő felület és hatványozott gyorsasággal terjedt tova! Maga a saját melege kis lokális légáramlatot gerjesztett, ami aztán maga-magát táplálta tovább!!!! Megint a gyors reakció mentett meg. Pillanat leforgása alatt vizionáltam a lángoló hegyoldalt és belül megszólalt a vészharang, a tűzriadó!

Futás, lapát, és újra végig kellett élnem a korábbi keserves tapasztalatot, csak most már a súlyos önváddal nehezítve: hihetetlen, hogy lehettem ilyen fatális barom, hogy megint ugyanabba a csapdába esek?!?! Nem volt időm ezen hosszasan lamentálni, jártam a tűztáncot, mint egy tűzszertartáson…. Csapkodtam a lapáttal, ide-oda rohangálva a kipattogó tűzfészkeket próbáltam elcsípni, mielőtt újabb nagy területeket borítanak el, és voltak pillanatok, amikor komolyan megérintett annak a lehetősége, hogy elvesztem az uralmat….. Tapostam, mint egy orrszarvú a szavannán, összeszorított fogakkal cikáztam a felperzselt területen le s fel. Most nem voltak könnyek, hideg fejjel és teljes koncentrációval, de szinte magamon kívül –önmagamat kívülről szemlélve – maximális fordulatszámon pörögtem, tudj ’Isten meddig?

….aztán csak arra ocsúdtam föl, hogy vége. Minden lángocska elhalt…. Viszonylag hűvös volt már, és a fűszálak helyi tüzecskéi nem tudták gyulladási hőmérsékleten tartani egymást, illetve nem táplálták elég intenzíven az öngerjesztő huzatot…. Megint szerencsém volt….

Nagy üresség szállt meg. Tovatűnt bennem még az önvád is. Csak egy gondolat lüktetett belül: ezt soha többé nem bízhatom a szerencsére!!!

457
Az „én” tűzvészeim

12 23
Nem is tudom már utólag pontosan elhelyezni időrendben, hogy melyik évben sikerült nekem is csaknem kigyújtanom a hegyoldalt….mondom csaknem, mert valami ’Isteni gondviselés által valahogy mégiscsak megúsztam, megúsztuk….a hegyoldal és én : )
Még valahogy az elején lehetett, legalábbis ahogy megpróbálom felidézni a történteket, azt gondolom, hogy az építőanyagok nagy részének elpucolása után, de még a szemétdombos bozót korszakban.
Már ősz volt. A száraz, esőtlen nyár után a régvolt kaszálás nyomán felmagasodott fű zörgő szálait éppen csak meg-megborzongatta egy kis szellő. Az ősz is csapadéktalanul telt. Kaszálni már nem láttam értelmét, bár jócskán ráfért volna a kertre megint. Éppen csak szedegettem ki a gazból a hullott ágakat, hogy legalább a tavaszi vágásnál ne állítson meg lépten-nyomon, ahogy a damilt kirántja az orsóból amikor az feltekeredik ezekre a hulladékokra. Egy helyre halmoztam, ami összegyűlt, igazi tüzelőnek már nem volt jó a korhadt, könnyű ágak-bogak kazla. Egy órácska alatt vagy mellig magasodó rakat gyűlt össze…. Na, megint egy újabb szemét kupac, amit tavasszal benőhet a gaz! – gondoltam. Aztán hirtelen jött ötlettől vezérelve előhalásztam valahonnan egy doboz gyufát és egyszerűen meggyújtottam a farakást. Könnyen lángra kapott, hiszen tapló száraz volt minden. Pillanat alatt vagy kétméteres lángnyelvek csaptak föl, mint valami ijesztő óriásmáglya lobogott a kert közepén. Csak ekkor rettentem meg……
Nem vagyok piromán fajta, bár nem is félek a tűztől… de akkor igencsak megijedtem. A következő pillanatban a máglya körüli fű is belobbant és körben elkezdett hihetetlen gyorsasággal terjedni. Talán csak annyi volt a szerencsém, hogy tökéletes szélcsend volt…. No meg az, hogy pillanat alatt kapcsoltam: kaptam a kezem ügyébe eső ’vasvellát, és elkezdtem csapkodni, szétmorzsolni a tűzfészek körüli területeken a lángoló gyepet. Csak szaladtam körbe-körbe, csapkodtam, rángattam szét a kis önállósodott tűzfészkeket…. Az arcomat égette a forró levegő, folytak a könnyeim és a szívem úgy, de úgy dobogott az ijedelemtől, hogy azt hittem kiugrik. Persze víz még a közelben sem volt, tehát vízzel oltani esélyem sem lett volna. Nem volt velem lapát, de olyasmi szóróanyag sem volt ott fellelhető, amivel hirtelen le tudtam volna fojtani a tüzet. Csak egy esélyem maradt: imádkozni és közben az éghető anyagot eltüntetni a tűz terjedésének irányából – ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva……
Végtelennek tűnő ideig tartott a viaskodás, bár utólag kiderült, hogy alig negyed óra alatt lezajlott az egész jelenet. A gyakorlatilag fűtőérték nélküli himmi-hummi lángja egyszer csak leroskadt, a lángnyelvek elcsitultak, lassan csak a szürke hamu alatt még fel-felparázsló, füstölgő üszkös kupac jelezte, hogy itt valami történt.
Vörös képpel, könnyektől és koromtól maszatos arccal, egész testemben remegve rogytam le egy közeli törmelékrakatra…. és nem hittem el, hogy ez velem megtörténhetett! Velem, aki olyan magabiztosan előrelátó vagyok általában…. de megtörtént. Kicsit kifújtam magam, aztán szétvertem, szétkapartam még azt is, ami a parázsból megmaradt. A villával felástam valami porhanyósabb talajdarabot és a zsarátnok helyét vastagon beborítottam, hogy távozásom után se tudjon lángra kapni, ha a szél netán feltámadna…..Végül –én marha- még valami sötét, szorongással teli, de mégis sikerélmény-félét is éreztem: milyen klassz csaj is vagyok én, végül is lám, uraltam a helyzetet…..
Döbbenet, de a hatalmas tűz helyén még évekig nem nőtt a fű! Azt hiszem innentől fogva kezdtem a ’kaszálékot és ezeket a folyamatosan újratermelődő hullott gallyakat a telek szélére, a kerítés tövére – a „garádjára”, ahogy Nagyanyám mondaná – hordani.

456
Karácsony a kertben 12 22
Még két nap….és itt a Karácsony.
Igen, kimentem és vittem ajándékot a Csendesnek ….
Ragyogott a nap, plusz két fokig felmelegedett – vétek lett volna itthon kuksolni. Persze egy rendes háziasszony ilyenkor süt-főz, meg tudomisén miket nem csinál, de hát én –ez mostanra már biztosan kiderült – nem vagyok valami rendes háziasszony…..Naná, hogy kimentem a Csendesbe.
Tulajdonképpen a madaraknak vittem elséget. A madaraknak, meg egyéb „látogatóknak”, akik meg-megfordulnak ott vendégségben…..az úgy volt, hogy pár hete már kiraktam az első adag madáreledelt. Többek között egy olyan vegyes füzért is, amiben mindenféle magvak vannak olyan zöld hálóban, vagy fél méter hosszúságban kis gombócokra porciózva. Pár nap múlva megyek, és a füzér …sehol. Pár szem kihullott mogyoró jelezte, hogy a „madár” mindjárt meg is kóstolta a finomságokat és annyira ízlett neki, hogy még a hálót is megette….Ja.
Szóval, a ’jómadár megint itt járt. Nem voltam mérges, inkább elgondolkodtam. Ki az, aki ilyet csinál? Elviszi a madarak eleségét…?!?! Csak gyerek lehet….vagy valami gyerek lelkű felnőtt. Elképzeltem, ahogy meglátja messziről, hogy ott lóg valami…bebújik a kerítés valamelyik lukán – van nekik egy pár ilyen járatuk : ) – közelebb megy és nini, egy csomó mogyoró, napraforgó, dió…..még lehet, hogy a nénikémet is elszidta, hogy ezt a sok finomságot a madarak elé szórnám, miközben neki nem jut ilyesmi….nyilván, mert ha jutna, akkor nem az én kertemben böngészne…..szóval még egy kicsit össze is szorult a szívem, hogy végül is tényleg…..szóval bosszankodás nélkül napirendre tértem a dolog fölött. Aztán ma reggel az jutott eszembe, hogy ha már itt a nyakunkon a szeretet ünnepe, akkor kapjon az a ’gyerekecske valami igazi meglepit.
Levágtam pár hajlékony ágat, körbefontam koszorúba, rákötöztem szépen mahónia gallyacskákat és borostyán hajtásokat, pár szép piros almát, szaloncukrot, meg egy piros masnit és a kiskapu fölé akasztottam. Kifejezetten jól mutatott ott.
Ahogy ott tettem-vettem, eszembe jutott, hogy milyen kevesen járnak ide, a Csendesbe… mármint a kis böngészőkön kívül. Így hívom őket: böngészők. Nem akarok úgy gondolni rájuk, mint tolvajokra. Elvisznek ezt-azt, pénzben mérve szóra sem érdemes tételek, nagyobb kárt csinálnak azzal, hogy folyvást szétszedik a vadhálót…..Többen is lehetnek, még tippjeim is vannak a személyek kilétét illetően. Eleinte tomboltam, ha behatolásuk nyomaira bukkantam, még inkább utána, miközben az újabb rést férceltem a hálón. Aztán lassan-lassan beletörődtem, hogy itt a Csendesben –akár tetszi, akár nem – nem vagyok, nem lehetek soha igazán egyedül. Ráadásul ezek az emberek egészen máshogy értelmezik a tulajdon fogalmát.
Valahogy úgy, mint a szarvasok, vagy a vaddisznók… Ahogy azok is, úgy ők is jóval régebben itt vannak, mint én, és jövetelem előtt itt szabadon járt kelt, aki csak akart…. én meg jövök itt, kerítek, egyszer csak azt mondom a körtére, dióra, amit a ’Jóisten adott árva teremtményeinek, hogy az „enyém”….tehát maradjunk csak a „böngésző” elnevezésnél.
Szóval az jutott eszembe, hogy mostanában – ezeken a sorokon keresztül – virtuális látogatói vannak a Csendesnek…. no itt sincs tolongás : ) de egy-két olvasó azért idetéved. Egyikük az én kedves Remet ’szomszéd asszonyom, a szomszédos virtuális „remetelakból”. Korábban kicsit tartottam tőle, hogy ez a remete téma iránti sajátos érdeklődés nálam valami extrém hobbi : ), így örültem, hogy hasonló hóbortosra leltem : ) Másik olvasóm pedig –remélem legalábbis- az én kedves húgocskám, Duska…szó szerint a ’földgolóbis másik felén. Igazándiból neki már évek óta írok részletes beszámolókat a történésekről….ha jobban belegondolok, ő az egyetlen, akit eddig igazán érdekeltek ezek a kis sztorik. Nagyon hálás is vagyok ezért, és őszintén szólva érdeklődése támogat és inspirál is engem a kertben és az írásban is. Így Karácsony táján kettőjüknek ajánlom ezeket a sorokat, a nyúlfarknyi történeteket, nagyon sok szeretettel!

455
Hová lett a szőlő?

12 21
Motoszkált már bennem egy ideje egy kérdés…… Elvileg ez a kert egy szőlőskert. Legalábbis a földhivatali tulajdoni lapon akként szerepelt. Amikor –még a vásárlás előtt- először bementünk tájékozódni a földhivatalba, akkor az ügyintéző említette is, hogy majd a „hegygazdával” is vegyük fel a kapcsolatot a művelési ág kapcsán…. Hegygazda?!? Hát az meg ki a manó? No erre mind a mai napig nem derült fény, merthogy a „szőlőben” anno nemigen találtunk értékelhető szőlőültetvényt, mint olyat, ezért ejtettük a témát…

Persze voltak ’jelek, hogy itt valaha szőlőtermesztés folyt, Lia is állította, hogy ’debizony, meg a pincesor is ugye….. igaz, hogy a pincék jó része omladozó, a többiből meg lakóépületet alakítottak, de még az én közvetlen telekszomszédságomban álló magányos pincék is felhagyottak vagy egyenesen romosak. Az egyik éppen Lia tulajdona, évente kétszer felsétál és megnézi, hogy megvan-e még, kiszellőzteti, ha a szél leviszi a cserepeket, akkor Xavérral felrakatja…. Ősszel ugyan elvétve látni vagy három pincében –a közel ötvenből-valamiféle szüreti mozgolódást, hordót, kádat mosnak, nagy hangulatban, de a szőlőt már utánfutóval hozatják nagy kék hordókban az Alföldről, aztán itt csak mímelik a borcsinálást, ’Isten tudja, talán megszokásból, sznobizmusból?

A környékbeli boroknak amúgy sosem volt valami nagy híre, még itt a déli fekvésű hegyoldalban termettnek sem, csak kerítésszaggatónak csúfolták még ezelőtt huszonöt évvel is, amikor én a környékre vetődtem. Mára még ennél is alább süllyedt, még ez a rossz híre is tovatűnt …. Hegygazda? Állítólag régen lajstromba vette a telkeket, a nevelt tövek számát, fajtáját, valami ilyesmit, úgy képzelem leginkább adó vagy statisztikai szempontból.

A telken bolyongva néha korhadó szőlőkarókban, meg a földből kiforduló nagy göcsörtös, élettelen, üszkös-fekete szőlőtőkékben lehetett orra bukni, vagy ha éppen nem én akadtam fenn, akkor a gépkaszára csavarodott fel holmi lágy drót huzal, aztán amikor lefejtettem, a vége valami tőkemaradványhoz vezetett el. Itt-ott azonban a vén gyümölcsfákra élő indák kapaszkodnak fel, másodlagos lombkoronát növesztve a fákra. Ezek néhol egész karvastagságúra is megvastagodtak, de termést csak hébe-hóba láttam rajtuk, az is leginkább valami apró szemű, visszavadult kék bogyókból való ritkás fürtöcskékből állt. Édesnek édes, de elég szánalmas valamicske volt.
Tudakoltuk Liától, hogy hol a szőlő? Na ki is derült, hogy Anna néni halála előtt pár évvel gyilkos tűzvész ütött ki a hegyoldalban. Egy aszályos nagy nyári forróságban, feltehetően turisták által eldobott cigarettacsikk lángra lobbantotta a száraz, kaszálatlan gyepet és a feltámadt szél támogatásával pillanatok alatt lángolt az egész környék. Ekkor égett le a régi pincék jó részének addig még valahogy csak-csak ’álldigáló tetőzete, és a fölöttünk lévő akácerdőből is akkor lett ilyen nyomorult tüskés bozótos. A környékbeli szőlőknek is megadta a kegyelemdöfést, a tűz martalékává vált, ami még addig vegetált a hajdan jobbidőket élt, elárvult ültetvényekből, gyümölcsösökből. A néni egészen belebetegedett, és végül ekkor adta fel igazán a hegy iránti, addigi hűséges és áldozatos ’szerelmét. Bevallom, a mai napig gyakran gondolok rá, ismeretlenül is tisztelgek előtte, mert már tudom, mi munkát, szakadatlan erőfeszítést is jelentett „rendben” tartani ezt a helyet. Lia többször mesélte, hogy Anna néni is egyedül küzdött, mert férje korán elment, Lia meg – mint afféle fiatal- nyűgnek érezte és ha csak tehette levetette magáról a szőlő gondját. Kérlelte anyukáját is, hogy adják már el, szabaduljanak meg a vesződségtől, de a néni hajthatatlan volt, és amíg csak járni tudott, majd nyolcvanéves koráig felbotorkált a hegybe és dolgozta a szőlőt.
A szőlő persze nagy túlélő, gyökerei nagyon mélyen lehatolnak a talajban, ezért képes átvészelni efféle vészeket is. Bevallom, én eleinte nemigen törődtem ezekkel a kis életjelekkel, csenevész hajtásokkal. Mivel termésnek még híre sem mutatkozott, jó esetben is csak pár levélke zöldellt a föld mélyéről felnyúló vesszőkön, hát lecsaptam a sarlóval, általában mindig utólag vettem észre, hogy valami próbálkozott itten. Aztán amikor a gépkaszával kezdtem dolgozni, még rosszabb lett a helyzet, mert az arcvédő maszk mögül éppen csak hogy kiláttam, és a szártól lehajolni sem tudtam mindenféle ágacskákhoz – csak bőgött a gép és ment a nagyüzemi irtás….de a szőlőnek ez sem számított, sőt tán még jót is tett neki, valahogy úgy jött ki, mintha egy nagyon primitív metszést hajtottam volna végre rajtuk: ezért vagy másért, nem tudom, de egyik évben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy néhány gazban megbújt vesszőn pár édes, fehér szemekkel rakott ’billeg bujkál!! Milyen örömmel találtam rájuk, vittem
haza diadalittasan a gyerekeknek. Édes volt és unikum a „saját szőlőtermés”! Ezentúl kezdtem kicsit becsülni a szőlőt és innentől valamiféle helyet kapott további terveim között!

454
Csendes kalandok – Nyúl úr

2014 01 01

Mindig is valami megfoghatatlan öröm ébredt bennem, ha a Csendesbe felmentem. Minden alkalom egy picinke kalandot ígért. Nem kell persze nagy, világraszóló dolgokra gondolni.
Csak valami apró felfedezés: például, egyik ősszel a csíkos kecskerágó döbbenetesen mutatós termésére bukkantam. Sose láttam azelőtt, tökéletesen elbűvölt….Úgy örvendeztem neki, mintha a ’Jóisten éppen nekem küldte volna oda hirtelen, hogy gyönyörködtessen engem, a jó kertészt.

A legemlékezetesebb kalandok mégis a helyi fauna prominens képviselőivel való találkozások voltak. Deres téli napon csak felsétáltam egy alkalommal, különösebb cél nélkül. Álldigáltam imitt, álldigáltam amott…… bámultam a tájat, bármerre is néztem mindenütt volt valami kedves részlet, amin hosszasan tudott nyugodni a tekintetem, és konkrét gondolatok híján hosszú percekre szinte mozdulatlanná váltam.

Ahogy így merengtem, zörgésre lettem figyelmes…. csak a tekintetemet fordítottam a zaj felé…. És mit látok? A kerítés alatt átbújva egy barnaszürke szőrcsomó bontakozott ki a fűpamacsok közül. Először azt hittem, hogy egy kóbor kutya rója láthatatlan ösvényeit, de ez a teremtmény ugrálva közlekedett és ahogy közelebb ért már jól láthattam hosszú füleit is: egy nyúl szökdécselt felém egyenletes tempóban, óriási példánya fajának, feltehetően bak. Szemmel láthatóan zavartalanul ügetett nyúl-módra, személyem egyáltalán nem zavarta. Most már tudatosan nem mozdultam, még mosolyogni is csak befelé mosolyogtam, nehogy arcom vigyorba-rándulásának riccenése megzavarja a jelenet egyszeri és megismételhetetlen különlegességét.
Nyúl úr csak jött, csak jött egyre közelebb, egészen mellém ért és megállt tőlem úgy tíz lépésnyire, a terepviszonyok miatt csaknem szemmagasságban….. csak állt, két hátsólábára emelkedve, mozdulatlanul, és nézett felém. Na, gondoltam, most meglátott, megijed és elszalad…. De nem ez történt. Annyira rezzenetlenül cövekeltem ott, hogy tökéletesen beleolvadhattam a tájba…. Nyúl úr vélhetően csak arra csodálkozott rá, hogy jé, ez a ’valamicsoda tegnap óta nőhetett ide? Fülét sem mozgatta, mint amikor hallgatózik, orrlyukai sem szipogtak –olyan közel volt, hogy jól láthattam-, mint amikor szagot fog és szimatol a vad, tehát egyszerűen nem úgy észlelt engem, mint ijesztő tájidegen jelenséget. Akkor nem fogalmazódott meg bennem, csak jóval később nyert jelentőséget az eset: ekkor élhettem meg igazán először, hogy tökéletesen összenövök, egybefonódom a tájjal, a kerttel…..Nyúl úr minden kétséget kizáróan tesztelte és abszolút felejthetetlen élménnyé tette ezt a végtelen egységet : )

Egyszer csak megunta a bámulást, minden sietség nélkül, nyugodt tempóban folytatta az ügetést fontos célja felé, és eltűnt látókörömből a bozót egy rejtelmes nyiladékában. Csak ekkor mertem elmosolyodni, csak ekkor kezdett szívem hevesen dobogni …. az örömtől.

 

452
Hó? Akadály? Ezt nyugodtan át lehet értékelni : )

12. 20.
Vegetációs időszakban teljes erőmet lefoglalta az aljnövényzettel való heroikus küzdelem. Ahogy lehullottak a levelek, egyre ritkultak látogatásaim is. Egyik évben aztán, hogy-hogy nem, néhányszor télen is kitévedtünk. Tulajdonképpen csak célt kerestünk egy szép havas téli sétának és valahogy ott kötöttünk ki a kertben. Tettünk pár kört a ropogós hóban. A lombhullás után, a csupasz ágak-bogok között egészen átláthatóvá vált az egész terület és valahogy kevésbé tűnt vigasztalannak, ami még előttem állt. Amikor hazamentünk, elkezdtem fantáziálni, terveket szövögetni, hogyan fogom folytatni tavasszal a munkát. Annyira foglalkoztatott a téma, hogy azt éreztem, most is vágyakozom fel. De miért is várnék tavaszig? Hideg ide, hó oda, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már céltudatosan a Csendesbe indulok. A pincesorig autóval is feljutottam, ott leparkoltam, és a vállamon cipelve pár szerszámot felgyalogoltam a havas kertbe.

Mást úgysem nagyon tehettem, nekiálltam hát kis fűrészemmel a vén körtefák ifjításának. Na nem igazán értek én ehhez, így tulajdonképpen az elhalt, nyilvánvalóan beteg ágak lefűrészelésében ki is merült az ’ifjítás. Viszont véletlenül rájöttem, hogy a nyugalmi állapotban lévő iszalag ilyenkor télen nem kapaszkodik olyan hatásosan, mint amikor nyáron próbáltam lerángatni. Akkor szinte lehetetlen volt leimádkozni, ráadásul törte-zúzta a még élő, egészséges hajtásokat is. De most sokkal jobban látszott, hogy merre tekeregnek az indák, óvatosan ki lehetett bogozni és a néhol 8-10 méterre is elkalandozó kacskaringókat is finoman le tudtam fejteni az ágakról, aztán tőből kivágni a talaj fölött. Egész télen feljártam és haladtam is rengeteget a lombkorona szabadításával. Még most visszaemlékezni, újra megélni, de még leírni is csuda jó érzés ezeket az aprócska sikerélményeket. Képzett kertésznek talán evidensek, de számomra új felfedezésnek számítottak ezek a pofonegyszerű ’taktikák.

Ahogy a zöld lombtömeg takarásából kibontakoztak a fák csupasz ágai, még iszonytatóbbnak tűnt az a szürke bevonat rajtuk, mint valami gusztustalan bunda… főleg a szilvafákat borította be. Rengeteg, legalább 40-50 kisebb-nagyobb, szemmel láthatóan hullott magról eredt szilvafácska tűnt elő télen a bozótból. Termést nemigen láttam rajtuk korábban, csak elvétve mutatkozott egy-egy nyamvadt szem, innen tudtam tulajdonképpen, hogy szilvafák : ), így lassan már meg tudtam különböztetni őket a vad bozótalkotók tömegétől. Egy alkalommal gondoltam egyet, és megpróbáltam lehántani a fácskákat borító szürke, élősködő kérget. Kézzel elég haladatlan volt, ezért legközelebb vittem magammal gyökérkefét, drótkefét is. Ágról, ágra, fáról fára haladva egyenként nekiálltam őket lepucolni. Sziszifuszi munka, de számomra is nagy meglepetés volt magamban felfedezni ezt a fajta türelmet és …. néma alázatot.

Tavasszal aztán az iszalagtól lepucolt lombkoronaszint lazává vált, több fényt engedett maga alá….. na mi történt?, na mi? Hát a bozót még inkább meglódult, mint az örült burjánzott, és ha lehet még sűrűbbé vált, mint annak előtte : ( Nesze neked!!! Azért mégsem keseredtem el, mert ez már egészen más látvány volt! Ebben nem a lehúzó pusztulást láttam, hanem az új erőre kapó életet. Ez már előre mutatott, még lelkesített is….. a lelkesedésre pedig mindennél nagyobb szükségem volt, mert a munka ami előttem állt mintha nem is fogyott, hanem inkább növekedett volna : )))

 

450
Bozót vagy nem bozót….

12 19

A bozótnak többször is nekivágtunk, eleinte még Xavér is be-besegített. Nagyon kilátástalan küzdelemnek ígérkezett már első látásra is. Az eredetileg szőlő-gyümölcsös művelési ágú kertrész, úgy 1500 négyzetméternyi terület bozótosodott be. Lombfakadás után teljességgel járhatatlan dzsungelt kell elképzelni, jórészét ráadásul az iszalag is befonta, sűrű lombján át még a napfény sem hatolt keresztül.

A sűrűségben teljesen elvesztek a gyümölcsfák. Lombjuk ritkássá vált, ágaik megnyúltak a fényért folytatott viaskodásban. Alig teremtek, a termés apró, beteg, jelentéktelen volt, de le is hullott, mielőtt megérett volna. Az ágakat valami penész-szürke mohos, zuzmó szerű ’izé borította be, de vastagon. Alatta az apróbb hajtások valósággal elporladtak, elhaltak. Esélye sem maradt az életnek. Ahol éppen nem volt iszalag és ez a penész-akármi, ott borostyán fojtogatta a növényeket, a fennmaradó részt meg a fölöttünk lévő erdőből lesarjadzott akác nőtte be, valami horrorisztikus burjánzási tempóval…..vhhaaaáááá….iszonyat volt még látni is. Néha azt gondoltam, hogyha megállnék egy pár órára és mozdulatlanul figyelnék, akkor még látnám is, ahogy nő!

Bele-belecsaptunk nagy hórukkal, hol itt, hol ott sikerült pár négyzetmétert kiszabadítani, de hihetetlenül lassan haladtunk és a lelkesedés rettentően hamar elpárolgott, mert iszonyatosan nehéz munka volt. Ráadásul néha csuda érdekes „vad” növényekre bukkantam, azokat megsajnáltam, meghagytam. Így azonban hiába volt az egész erőlködés, mert legközelebb ugyanúgy nem tudtam tőlük kaszálni, így a tövekről megint felsarjadzott az is amit korábban likvidálásra ítéltem….

Azokon a kis tisztásokon, amiket végül mégis sikerült belevágni a dzsumbujba a napfény burjánzásra sarkallta a kanadai aranyvesszőt, annak erős, kóróvá fásodott szárait a kézi kaszával el sem tudtam csapni. A talajon tekergő indák, az öreg fákról lehulló száraz, vaskos ágak, a hajdani művelésből ottmaradt szőlőkarók, üszkös-göcsörtös tőkék, és alattomos drótok, amivel Lia anyukája, megboldogult Anna néni a szőlővesszőket próbálta megregulázni, ezek mind-mind akadályozták, szinte lehetetlenné tették a lendületes kaszálást. A nem lendületest is…… Istenem, mit küzdöttem – mindhiába! Végül már csak egyetlen picurka óhaj maradt: csak legalább egy ösvényt tudjak tisztán tartani, hogy körbe tudjam kerülni a kertet!!! Valahogy erre rendületlenül vágyakoztam….de még ezt sem voltam képes véghez vinni. Hol itt, hogy ott akadtam el valamiben, és legközelebbre a már kitisztított rész is eltűnt a gazban.

Végül Xavér – valami váratlanul beérkező régi tartozásból csak vett nekem egy fél-profi robbanómotoros kaszát, egy vállról indítható brummogót : ). Kaptam hozzá plexi maszkot, lábszárvédőt, fülvédőt….na ha addig úgy néztem ki, mint egy dzsungelharcos, ezután meg átmentem ufóba! Negyedóra volt, amíg beöltöztem a védőfelszerelésbe! De az kétségtelen, hogy legalább az addig kipucolt részek ’rend fenntartásában sikerült előrelépni….. és ez – legalább pszichésen – nem is volt kis lépés! A rétet évente kétszer-háromszor teljesen le tudtam már vágni és a bozótosba is bele-belekaptam. A gépet át lehetett szerelni fémtárcsásra, ami viszont már elbírt az aranyvesszővel, ujjnyi vastag cserjékkel is. Lassan változott a kert képe, kis mosolygós tisztások alakultak ki egy-egy öreg gyümölcsfa körül. Ennek köszönhetően viszont ezek –számomra meglepő módon – új erőre kaptak.

 

449
Duna szigeti remete

12 18

Jó régen történt, már az idejét sem tudom mikor….. pedig utólag visszatekintve fontos pillanat volt.
Új fejezetet nyitott az életemben….bár akkor még nem sejthettem, hogy ez a fejezet nemcsak egy rövidke intermezzó lesz.
Egy alkalommal a tévében dokumentumfilmre kapcsoltam véletlenül. Egy remetéről szólt a film. Nem mondanám, hogy a téma különösebben foglalkoztatott volna korábban, de ez a pár kocka, amit láttam, mégis megállította kezemben a távirányítót. Ez a különleges ember valahol egy – a filmben szándékosan meg nem nevezett- Dunai szigeten élt. Teljesen megdöbbentem. Nem hittem volna, hogy manapság bárki is ilyesmire adná a fejét. Valahogy azt gondoltam, hogy a remeteség, mint olyan egy rég elfeledett középkori intézmény…..
Ez a remete azonban nagyon is élő, mai volt. Negyven körüli férfi, katolikus szerzetes , akkor már jó régen élt ott egyedül, de egyáltalán nem látszott megtörtnek a magánytól vagy a zordnak tűnő körülményektől. Egyedül éldegélt azon a szigeten, magas cölöpökre, talán élő fákra épített aprócska kunyhóban.
A szigetet már egy nem túl nagy áradás is elárasztotta, de alacsony vízálláskor sem lehetett száraz lábbal megközelíteni, bár a remete nem is igen hagyta el lakhelyét, csak misézni evezett át időről időre a túlparton lévő közeli faluba. A falusiak is csónakkal vittek neki időnként nélkülözhetetlen dolgokat puritán életmódjához. Egyébként a remete önellátó volt, ha jól emlékszem zöldséget termelgetett pár szerény kis parcellában.
A kunyhó, amiben élt, igazán minimalista, végletesen apró volt, mindösszesen négy négyzetméternyi. Nem is fért el benne más, csak egy fekhely és egy főzésre, fűtésre is szolgáló apró tűzhely. A legszükségesebb használati tárgyak, szerszámok a nyitott polcokon, némi ruhanemű a deszkákból összerótt falakon függött…. és kész…ezzel a pár szóval igazándiból el is mondható a történet. Mi az, ami mégis olyan végletesen és véglegesen megragadott engem? Éppen ez a nemes egyszerűség. Semmi manír, semmi felesleges tárgy vagy szó…. csak a puszta lét és egy tiszta lélek.
Bámultam a képeket, a keszekusza növényzetet a háttérben, a kunyhót és környékét, a remetét akit napi teendői közben lesett meg a kamera… fát vágott, főzött…. a filmezés sem zökkentette ki belső békéjéből, a képek magukért beszéltek, nemigen kívánt a látvány különösebb magyarázatot. Azt gondoltam, hogy az az ember ott maradéktalanul boldog a maga választotta kis világában. Nem is érdemelne mindez több szót talán…. ott egy ember, egyedül él, szemmel láthatóan teljes harmóniában….hány és hány millió ember él szerényen, mondhatjuk szegényen, néhányan tán még nem is tartják magukat boldogtalannak. Ez az ember, ez a szerzetes viszont a látható és érzékelhető tényeken túli jelentéssel töltötte meg mindezt: a magányt, a szegénységet, és a csendet….
Ez a valami, a látható és érzékelhető dolgokon, a szavakon túli jelentés kezdett el akkor izgatni engem.

 

448
Kertész és macséta?

12. 17.
Felnőtt fejjel is megőriztem a jó szerszám iránti ihletett vágyakozást, és a gondolat, hogy most a kert műveléséhez új kört, a kerti célszerszámok körét „kell” felfedeznem valósággal felvillanyozott! Újra bevethettem magam a gazdaboltok és vasboltok pompás világába és nagy tobzódásba is kezdtem azonnal elememben éreztem magam.
Hosszas válogatás és szemlélődés után először is vásároltam egy hosszú erőkaros ágvágót! ’Asztahétszázát, hogy az milyen nagy lökést adott a bozótritkításnak! Addig egy kis csorba rókafűrésszel nyiszáltam a gallyakat, husángokat, majd a karom szakadt le bele, de egy délután ha tíz ágat le tudtam vágni sokat mondok….aztán mire legközelebb kijutottam a kertbe, harminc nőtt a helyébe : )) De az erővágóval csak úgy vágtam a rendet a bozótban, nyissz, nyissz, hullottak az öreg gallyak, tőből ki tudtam nyisszantani a sarjakat. Ez egy igazán márkás szerszám volt, jó drága is, de oly örömteli élmény volt vele dolgozni, hogy megfogadtam, inkább nem iszom, nem dohányzom, nem festem a hajam és nem ragasztok műkörmöket, de rászánom a pénzt a minőségi szerszámra! Sőt, az addig eltelt 30 év alatt alkoholra,cigarettára, hajfestékre és műkörömre el nem költött súlyos pénzeket is jó szerszámra fogom költeni …. ennek örömére finom kis kézi ásóval is megleptem magam……hú azt milyen egy érzés, azzal ásni! Annyira bevált, hogy megvettem a nagy gyerekeknek való változatát is, formatervezett, éles, tartós és mutatós… mi kell még? Szinte magától ’ásik!
Ez a vásár olyan jól sikerült, hogy Xavér alig várta az alkalmat, hogy megkaparinthassa és primitív kőműves munkára befoghassa. Folyton az ő cuccai közé rejtette, elbitorolta ….és végül a medve kezeivel el is bírta törni a finoman lecsiszolt, emberi kézhez esztergált nyelét…. sírtam dühömben és sajna azóta sem tudtam méltó darabbal pótolni, csonka lapátfeje még most is nyelezésre vár….De talán éppen ez a legendás ásólapát volt az, ami meggyőzte őt is, hogy a jó szerszámnak párja nincs!
Amikor nagymerészen előhozakodtam azzal az igényemmel, hogy valami kis motoros fűkaszával fel lehetne turbózni a kert gondozását, kijelentette, hogy ha már veszünk olyat, akkor vegyünk egy profi típust, ne kísérletezzünk olcsódeegyszerhasználatos márkákkal. Néztem egyet, kicsit mórikáltam magam, hogy jááj, de nincsen nekünk arra pénzünk….aztán gyorsan rávágtam, hogy drágám, ha annyira szeretnéd, ám legyen! Megint csak szétnéztem a fűkasza piacon de rá kellett jönnöm, hogy tényleg jó, profi darabok borzalmasan drágák , legalábbis az én jövedelmemhez, kis spórolt pénzecskémhez képest.
Akkor be kellett látnom, hogy ez nem megy, a vacakot megvenni meg egyszerűen nem vitt rá a lélek….úgyhogy hézagpótlónak vettem egy igazán príma macsétát. Úgy mint macséta nagyon szuper darab volt, csak azzal nem számoltam, hogy külön technikát és rendes karizomzatot kíván az a használata. Óhhhúúúú, de kell vele koncentrálni, hogy az ember ne tegyen a feltétlenül szükségesnél és kívánatosnál nagyobb kárt a növényben ….és főleg magában! Azért belejöttem, az iszalag ritkításnál igazán jó hasznát veszem ma is. Legfőbb hozadéka egyébként az volt, hogy fiaim szemében igazi romantikus hősnővé nőttem, aki szenvedélyesen és megállíthatatlanul vágja a dzsungelben az ösvényt. Teljesen lenyűgözte őket a látvány, ahogy gallyak-bontotta kontyból szabadult tincsekkel az arcomban megszállottan tépem az indákat (megvan a kép?) –talán titkon még a tekintélyem egy részét is ennek köszönhetem előttük. Annak mindenesetre többször fültanúja voltam, amikor a barátaiknak menőztek azzal, hogy anya úgy bánik a macsétával, mint valami indián nyomolvasó, de tényleg! …és ez egyébként így is van, már nem azért : )

 

447
Szerszámot nekem!

12 16
Mindig is szerettem gazdaboltokban nézelődni. Gyerekkorunkban, amikor a nyarakat anyai nagyszüleinknél töltöttük Nagyanyánkat jó párszor elkísértük a „vasboltba”. Mamáék egy kis településen laktak, nem volt ott gyerek számára sok érdekes hely, mármint a piacon és a vasbolton kívül. Olajos padlós, sötét bolt volt, a falakat mennyezetig érő barna polcrendszer borította körben és a polcokon illetve a bolt közepére rendezett kupacokban mindenféle remek és érdekes dolog megtalálható volt. Szerszámok, kellékek, ismert és ismeretlen funkciójú használati tárgyak, fa, fém, műanyag és textiláru, kosáráru, kefék, kötelek, vegyszerek…. igazi édenkert egy barkács-megszállott gyereknek, mint amilyen én voltam lány létemre, Nagyanyám állandó rosszallásával kísérve ezt a nyilvánvalóan természetellenes hajlamomat. (Lánygyerek babázzon, ne fütyöljön, és főleg ne fúrjon faragjon, mint a rongy fattyúk : )) Nagyapám cipészmester volt, és rengeteg izgalmas szép eszközzel dolgozott, spéci kései, árjai, kalapácsai, stanglija, kaptafái és egyéb nevesincs fura célszerszámai voltak, amikhez persze nem volt szabad nyúlni, mert egyrészt élesek voltak, másrészt az apró gyerekkezek mindent képesek voltak tönkretenni, de legalábbis megtalálhatatlanul elkeverni a műhelyasztalán. Amit pedig nem szabad – milyen a gyerek – az annál kívánatosabbra nőtt a szemünkben.
Nagyapám nagyritkán elment a barátaihoz kártyázni és abban a minutumban, ahogy kilépett a kisajtón – Nagyanyám ekkor rendszerint kinn ragadt az utcán tárgyalni valamelyik arra járó asszonysággal-, az biztos, hogy mi lecsaptunk a szerszámokra, mint a hurrikán. Megfogdostuk, kézbevettük, kipróbáltuk őket Papa kézmozdulatait utánozva, vertük a kalapáccsal a fém kaptafa-állványt, meg amit értünk. Nos valahonnan innen eredeztethető a szerszámok, a spéci finom eszközök iránti olthatatlan vonzalmam.
Szóval a vasboltban már nem minden előzmény nélkül, rendkívüli érdeklődéssel szemléltem a szerszámokat. Amíg Nagyanyám a kétszáz darab tök egyforma piros fazék közül – órák alatt – képes volt kiválasztani a legtökéletesebbet, addig bőven volt időm a többi árut stírölni. Legjobb szórakozásom az volt, hogy megpróbáltam kitalálni, mi mire való illetve én mire tudnám használni éppen aktuális búvóhely és kuckóprojektem során….. ilyen futó építkezésem mindig is volt, amióta csak az eszemet tudom. Ezek után talán nem fura, hogy 8-9 éves koromban már ’pionír barkács dobozkát kaptam karácsonyra – a mai napig megvan!!!
Pici satu, kalapács, lombfűrész, vésők, pontozók voltak benne és csuda jól lehetett vele dolgozni. Igazi spéci szerszámok voltak és nemigen hiszem, hogy a szüleim ennél örömtelibb ajándékot kitalálhattak volna számomra- hacsak nem a pár évvel később szintén karácsonyra kapott igazi élő babámat: a kisebbik húgunkat!

 

446
A Maunakert origója

12.12.
A „nagy rendrakás”….. úgy kezdődött, hogy elszántan megálltam a kiskapuban és körbetekintettem a birtokon, számba vettem a gócpontokat. Valahogy úgy, mint amikor szilaj, vad házibuli után másnap délben az ember körülnéz a kérón, iszonyattal konstatálja, hogy ennél nagyobb szemétdombot még nem látott, majd nagy sóhajjal veszi a legbrutálisabb fekete kukazsákot és valahol belevág, amúgy ’in medias res. Máshogy nem lehet…..hát így álltam neki én is felszámolni a ’klumpetet.
Kiszemeltem egy kb. 30 négyzetméteres darabot a telek közepe táján, egy kis ezüstolaj bokrocska körül. Négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre átnéztem a talajt, összeszedtem a legapróbb tégladarabot, követ, kavicsot, fecnit, drótot. Minden kert-idegen anyagot összekapirgáltam, tökéletesen kipucoltam ezt a kis területet. Aztán kézi sarlóval kb 5-6 m sugarú körben lecsapkodtam a füvet. Pár órás meló volt, azon a hétvégén éppen ennyire volt időm. Amikor készen lettem, és hazaindultam, ismét megálltam a kapuban, visszanéztem és valahogy olyan jó érzés volt arra a picurka rendes szigetre visszatekinteni! Nem számított, hogy körben az egész kert borzasztó…..ott középen volt egy kis reménysugár, ahol végre megindult valami bíztató folyamat. Azt mondják, minden kezdet nehéz, de ez még ráadásul nem is volt túl vészes: 30 négyzetméter a háromezerből… talán nem sok, de ha úgy vesszük az már egy egész százalék!!!
Vegyes fűfélék borították be a fél kertet a bozóton kívül, ez a rész a földhivatali művelési ág szerint is gyep. Mindenféle mezei ’szöszmösz virított benne, amire én addig ügyet sem vetettem. Térdig érő sűrűség, amiben járni is nehéz volt, mert a tavalyi elszáradt kórók is ott meredeztek, közöttük meg bolondmódra futott, tekergett az erdei iszalag, több tucat fészekből kiinduló, megfásodott, vaskos indákról burjánzó, tövenként is több négyzetméteren elterülő lombozattal. Ahol valami kimagasodó tereptárgyat, építőanyag maradékot talált, azt teljesen beborította. Ha éppen növény akadt útjába, arra kegyetlenül felkapaszkodott, a szerencsétlentől elvette a fényt, ágait a földig lehúzta. A dús lombtömegben a támasz növény teljesen elveszett, de úgy, hogy saját levélzete szinte nem is volt már, mégis egy-egy nagy zöld buckának látszott.
Pár hét is eltelt, mire legközelebb kijutottam. Az előző alkalommal rendbetett szigetecske ismét bekócosodott, de itt legalább már a kitisztított gyep vastagodott. Fogtam és megint lesarlóztam a köröcskémen belül a füvet és a kellős közepén összehúzott tiszta fűkupacon megpihentem, pár percre lecsücsültem. Fura, de megnyugtató érzés volt. Ettől kezdve ez a gyepecske lett a táborhelyem, a kert origója. Szétnéztem, a kertkapu és a pici rét közötti sávot vettem szemügyre. Ekkor már vittem magammal egy kis háromágú kézi kapircsot és azzal estem neki a következő 30 négyzetméternek. Jó két vödörnyi ’ez meg az került ki onnan is….Eső után volt éppen, a dűlőút egyik keréknyomában több helyen is mindig meggyűlt a víz, a kocsik kereke pedig tovább mélyítette a felázott gödröket…..gondoltam egyet és azokba a lyukakba kezdtem lehordani a darabos törmeléket, és szépen síkra eldolgoztam a kátyúkban.
Néhány óra alatt megdupláztam a kipucolt föld darab méretét és ekkor még nem is igazán tudatosodott bennem, hogy rátaláltam az egyetlen megvalósítható stratégiára: csak így apránként fogok tudni megbirkózni a hatalmas területtel. Azt viszont tisztán éreztem – különösen a csuklóm tájékán-, hogy egyszerű szerszámaim, a kézi sarló és a kapircs ide édeskevesek lesznek. A vaskos iszalag indákkal eleve nem is tudtam megbirkózni, egyenlőre csak kikerültem őket. Komolyan foglalkoztatni kezdett a célszerszámok kérdése. Számba vettem gyorsan: mindenképpen kell egy kis fejsze, valami ágvágó, talán egy rendes, nagy kaszát is kéne szerezni….

 

445
Virtuális remete

12.10.
Valamikor ’95-96 táján ütközött ki rajtam ez az elvonulási hajlam…. Eleinte csak azt éreztem, hogy zavar, amikor iciri-picirit magamba mélyednék, és a rengeteg gyerekem és egyéb számos családtag ’valamelikének mindig van egy kis bánata…… „csak egy kérdés anya”…., csak egy rövid telefon, csak „hol van a bojtos sapkám?”…. etc., etc. és képtelenség volt akár csak egy röpke fél órácskát kikapcsolni. Akkor már vagy 7-8 éve 24 órás szolgálatban voltam, lassan kezdtem besokallni. Ugyan évek óta jógáztam, de még a napi gyakorlataimat is futtában, elcsent kis részletekben, folytonos lelkifurdalás közepette, lopva tudtam végezni. A túléléshez éppen ez is elég volt, de vágytam egy csendes helyre és nyugodt órácskára, amit tényleg elmélyült gyakorlással tölthetnék.

Lassan körvonalazódott bennem, hogy időnként el kellene menekülnöm valahova, nem túl messzire, de azért hallótávolságon kívülre. Nem is kellene hetekre, csak két-három nap is elég lenne pár havonta, ….hmmmm ….egy-egy hosszú hétvége teljes magányban. Aztán kitaláltam, hogy valami erdő közepén bírnám elképzelni ezt a helyet. Lelki szemeim előtt kirajzolódott egy napsütötte tisztás, ahol én csak ülök, és „csak” vagyok. Nagyon tetszett ez a gondolat, egy idő után azon kaptam magam, hogy részletekbe menően tervezgetem, hogyan telnének ennek az „elvonulásnak” az órái. Mi lenne az a minimum felszerelés, amit még puritán igényeim ellenére is magammal vinnék, mi lenne az a minimális tevékenység, amit magam körül egy elvonulásban is el kell végezni, étkezés, alvás, éjjeli menedék készítés… Többféle változatot is lejátszottam, vándortáboros, fix kunyhós verzió is futott. Egész virtuális remete helyet építettem magamnak különböző helyszíneken.

Ha éppen nem volt szükség a teljes figyelmemre gépies teendők során, mondjuk mosogatás, teregetés, vasalás, porszívózás vagy valami kényszerű várakozás, sorban állás közepette, akkor csak azt vettem észre, hogy máris átváltok erre a belső remete üzemmódra és pillanat alatt képzeletbeli remetekunyhómban vagyok és ….. remekül érzem magam.

Pár évig el is voltam ezzel – marad a gyerek, amíg játszik…… Lassacskán aztán a legkisebb csemete is cseperedni kezdett és már-már esélyessé vált, hogy néhanap eltűnhessek, de úgy tényleg. Ahhoz azonban nem voltam már elég bátor – ezt be kellett vallanom magamnak -, hogy csak úgy a hátamra csapjak egy szimat tatyót és bevegyem magam valamelyik környékbeli erdőbe….. amíg egyedülálló voltam, még ezt is lazán megcsináltam jó párszor: biciklire ültem, egy kis ’lengyel piacos hálózsákkal, tekertem 40-50 km-t, szabad ég alatt háltam vékonyka matracomon…. Egyszer hajnalban arra ébredtem, hogy egy kutya bökdösi hideg, nedves orrával az én hideg és nedves orromat : ) és belepett a harmat….. aztán kiültem egy kies domboldalba, lesegettem a tájat, előkaptam ócska furulyámat és csak úgy magamnak fújtam a világba, ahogy kifért! De ahogy idősödtem ez a vagányság kicsit alább hagyott bennem. Keresni kezdtem egy helyet, egy bizonyos helyet, ami legalább közelít az elképzelt idilli remetekunyhóhoz.

Kerestem, kerestem…. Érdekes módon párom is lelkesen segített keresni : ), talán valahogy érezte, az a feltöltődéssel töltött –még ha látszólag a családtól is elvett – idő kamatostul megtérül majd hosszabb távon. Hétvégente beültünk az autóba a gyerkőcökkel és elindultunk „elvonuló helyet” keresni – együtt : ) Éveken át jártuk a reménybeli helyszíneket, erdőket, vízpartokat. Később valahogy rákaptunk az arborétumokra és fűvész kertekre…. Rengeteg gyönyörű helyet bejártunk, kalandoztunk az egész országban. Még ha nem is voltam úgy magányban, ahogy arról álmodoztam, de már a keresés is boldoggá tett. Az igazi tanulsága az volt ennek az időszaknak, hogy rájöttem, nekem valami dolgom lehet, dolgom van a növényekkel is……

 

444
Végre felszáll a köd

12. 09.
Lassan tudatosodott bennem, mi az a nagyon nyomasztó, rossz érzés, ami minden alkalommal elborít, ha ’fenn járok. Azt tudtam, hogy nem a nyilvánvaló anyagi veszteség, nem az építkezés, költözés dugába dőlése okozza. Ezeket valamilyen racionális szinten tisztán el tudtam különíteni és kezelésük sem okozott gondot. Különben is Xavérral ebben (is) nagyon hatékonyan tudjuk erősíteni egymást. A különös belső nyomás nem hagyott nyugodni, addig-addig, amíg egyszer a kertben bolyongva, a szél-tépte fóliákat, szemetet szedegetve belém nem nyilallt: gyalázat, amit mi műveltünk ezzel a FÖLDDEL! A pillanat tört része alatt az addig megnevezhetetlen szorongás súlyos szégyenné vált, ugyanakkor éppen ilyen gyorsan a ’hogyan tovább’ is felvillant előttem: ezt helyre KELL hozni!

Nyomban közöltem párommal, hogy minden ide nem illő holmit ha-la-déktalanul el kell távolítani! Ez a hely nem építőanyag lerakat, ez nem telephely, ez nem szeméttelep! Nézett egyet, próbált tétova érvekkel előállni, miért is kéne az egészet hagyni a fenébe, meg ne pattogjak már…. De hajthatatlan voltam. Emelthangú hisztivel adtam nyomatékot szilárd elhatározásomnak, miszerint jóvá kell tennünk ezt a bűntettet, amit a termőföld ellen elkövettünk. Utólag már fel sem foghattam, hogy voltam rá képes, hogy hunyhattam szemet, hogy lehettem cinkos a nyilvánvaló és megbocsáthatatlan, végül is céltalanná vált rombolásban?!

Xavér jól ismer, tudja jól, mikor múló szeszély és mikor eltántoríthatatlan akarat vezérel engem. Az utóbbit meg is tanulta nagyon komolyan venni… Kénytelen kelletlen ugyan, de aktiválta magát. A használható építőanyag sorsát viszonylag könnyű volt elrendezni, jó részét elég hamar elpasszoltuk más építkezésen. Pár hónap alatt eltűnt a rakatok nagyja, de….. ott maradt a törmelék, a raklapok….kusza deszka-szőnyeg, bomló fóliamaradványok, sóder kupacok, huzalmaradékok, repedt hobokokban gyűlemlett undorító sitt-bombák borították szerteszét a terület felét, a másik fele meg sűrű, nagyon sűrű, vigasztalan bozóttá vált. Egyik nap még egy döglött farkaskutya messze bűzlő maradványaira is rábukkantunk. Hogy bedobták-e –kicsi rakás nagyot kíván-, vagy ide vonszolta magát elpusztulni a beteg állat, nem tudni, de elképzelhetetlenül gyomorforgató volt az elföldelése.

Drágám közölte, hogy nnnna, örüljek, mert ő mindent megtett, mossa kezeit és innentől még a telek felé sem fog nézni! Na én is ismerem őt annyira, hogy ha beduzzog egy témában, akkor
a maga csendes-makacs módján ő is rendíthetetlen. Tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam kert fronton. Ötven-egynéhány kilós „erőmmel” vajon mennyi időbe telik majd háromezer négyzetmétert rendbe tenni, és eljutni legalább addig a szintig, mint amikor megvettük? …. És aztán hogyan tovább?

 

443
Gerecsei remetenő

12. 08.
Egy kora őszi délutánon autóztam hazafelé a Gerecsén át akkori munkahelyemről. Gyönyörűen sütött a nap, lassan csorogtam az erdőn át, ahogy szoktam. Igyekeztem a kényszerű ingázást minden nap valamiféle kirándulásként felfogni. Az egyik kanyar után, egy teljesen váratlan és indokolatlan helyen egyszercsak megláttam az út szélén egy stoppost. Egyáltalán nem türelmetlenül integetett, csak állt az út szélén és éppencsak megemelte a karját az egyezményes jelet mutatva: ha felveszel jó, ha nem….hát úgy is. Fiatal nő volt, úgy 30-35 körül, napbarnított bőrrel, pólóban, virágos vászon szoknyában, kopottas magasszárú túracipőben, egy nem túl nagy, régi vágású hátizsákkal, válláról vászon szatyor lógott. Ritkán veszek fel stoppost, általában egyedül utazom, nem szeretem a kellemetlen helyzeteket és ki tudja, kiféle lesz, aki mellém ül. Nagyon jó arcú valakinek kell lennie, hogy lefékezzek.
Ez a nő ilyen volt. Valami mellette elsuhanva is érzékelhető, átható nyugalom sugárzott az egész jelenségből. Már jócskán túlhaladtam rajta, amikor magam számára is váratlanul úgy döntöttem, elviszem. Visszatolattam és ajtót nyitottam neki. Könnyű hátizsákja befért a hátsó ülésre, vászontáskáját az ölébe tette, csendesen megköszönte, hogy felvettem és elindultunk.
Jópár kilométeren át hallgatagon ültünk egymás mellett. Valahogy nem volt kényszeredett a csend. Rajta látszott, hogy nem fecsegő fajta, én meg nem akartam megtörni azt a fura megmagyarázhatatlan varázst, ami az egész jelenséget körbelengte. Kis idő múlva azonban csak megszólítottam, furdalt a kíváncsiság, mit keres egy fiatal nő egyedül a rengeteg erdő kellős közepén, az út szélén egyedül? Csendes, meleg hangon, pár egyszerű szóval mondta el, hogy tíz napra elvonult az erdőbe, feltöltődni. Teljesen ledöbbentem, bár valahogy tökéletesen hihető volt, amit mondott. Azért percekig tartott, amíg újra kérdezni tudtam.: mit evett az erdőben tíz napig? Elmosolyodott a számára nyilvánvalóan buta kérdésen…..”Ősz van, az erdő ilyenkor terített asztal annak, aki megbecsüli, amit itt talál. Szeder, vackor, már van dió, szőlő, mindenféle ehető dolgot találni.” Megint csak néztem egyet. Olyan keresetlen volt ez a fiatal teremtés. A tekintete, a tartása, az egész kisugárzása valami rendkívüli intelligenciát sejtetett.
Csendes, egyszerű beszéde, puritán öltözete, kevéske holmija …..mind, mind illett abba a fantázia képbe, ami bennem egy igazi remetenőről élt. Már eleve az a tény, hogy egyes egyedül nem félt elindulni az erdőbe. Ott képes volt csak úgy jó pár napig megélni, és idegileg meg mindenhogyan elviselni sőt, feltehetően élvezni az egyedüllétet… valami leírhatatlan tiszteletet ébresztett bennem. …..és mit ivott tíz napig? Ez volt a következő kérdésem megint csak jó néhány perc csodálkozó csend után. „Van egy flakonom, harmatot gyűjtöttem hajnalban, ha éppen nem találtam forrást.” Ennyi. Harmatot gyűjtött. Tényleg, nem is értem, hogy nem tudok én ilyen alapvető dolgokat?! Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy nem félt-e éjszaka, vagy egyáltalán egyedül az erdőben, mert elég volt oldalra sandítanom vezetés közben, és látszott azon a törékeny, magmafajta filigrán alkatú kis nőn, hogy nemigen ijed meg a saját árnyékától. Nyoma sem volt benne semmiféle harciasságnak, mint manapság sok nőben, akik az emancipációt abszolút félreértelmezve sokszor a férfiakat megszégyenítő harci kedvvel és agresszivitással parádéznak…. még véletlenül sem volt ilyen. Az egész teremtés békés nyugalmat árasztott, napsütötte erdő illata volt, és valahogy az rítt le róla, hogy mitől is lett volna oka félni az erdőben, hiszen biztosan ő maga is egészen az erdő részévé tudott válni arra a tíz napra.
Valószínűleg nagyon hangosan forogtak az agytekervényeim, mert kérdés nélkül csak ennyit mondott: jól ismeri a Gerecsét, különben is, a tíz nap alatt csak kétszer találkozott emberrel, gyalogtúrázókkal….. köszöntek és tovább mentek. Ebben –különösebb kifejtés nélkül – az is benne volt, hogy félni is csak az emberektől kellene, de az ő nyilvánvaló ősbizalma ezen is felül tudott emelkedni.
Amit még nem lehetett nem észrevenni rajta, az a lényét körülölelő tömör, nyugodt, hatalmas energia burok volt. Ha feltöltődni ment az erdőbe, akkor az nagyon sikerült! Valahogy azt képzeltem, hogy ez a nő művész, és most ha hazamegy, mindazt, amit megélt az elmúlt pár napban, valami fergeteges, átütő erejű alkotásba fogja áttranszformálni. Táncosnak tudtam elképzelni, szinte láttam, ahogy szilajon forog, könnyedén ugrik, és lágyan hajlik ide-oda….
Arra gondoltam, bizonyosan éhes…. félve kérdeztem, elfogadna-e pár friss péksüteményt –gyerekeimnek minden nap vittem haza a helyi péktől hagyományos készítésű finomságokat. Keresetlen örömmel fogadta el, cserébe mosolyogva felajánlotta a vászontáskában lévő gömbölyű, sárga vadkörtéket… teljesen meghatódtam.
Lassan odaértünk, ahol útirányaink elváltak egymástól. Mindketten mosolyogtunk. Rajtam biztosan látszott, hogy megmagyarázhatatlanul boldoggá tett az az alig több, mint fél óra, amíg ebben a kis összevissza futkosó életemben az ő, az igazi utazó útitársa lehettem. Megálltam, ahol kérte. Finoman megköszönte, hogy segítettem az útját, vászon táskájából kirakosgatta, pogácsára cserélte a vadkörtét, becsukta az autó ajtaját és láttam a tükörből, hogy sokáig derűsen, könnyed szép mozdulatokkal integetett, ahogy elhajtottam. Tényleg táncos lehetett.

 

442
Apácák öröksége – mahónia

12. 05.
Az a legenda kering itt a ’hegyben, hogy hajdan, ameddig csak a szem ellát, az összes föld errefelé apácáké volt. A szájhagyomány szerint gyógynövényeket termesztettek itt évszázadokig. Csak pár éve hallottam valakitől a történetet, és szerintem nagyon beleillik a „hely szellemébe”.
Valami bizsergést mindig is éreztem a belső antennáimmal, amikor a bozót között mahónia tövekre bukkantam. Az egész területen burjánzik kisebb nagyobb telepekben. Ő az egyik olyan őslakos, akit mindig is nagyívben kerültem a kaszámmal. Az motoszkált bennem, hogy valaki okkal telepítette ide és valahogy annyira illik is a helyi flórába, no meg az én távlati elképzelésimbe is.
A mahónia az ódivatú koszorúk elmaradhatatlan kellékeként élt az emlékezetemben. Gyerekkoromban, amikor Nagyanyámmal a piacot jártuk, a virágosok standján rácsodálkoztam az alapkoszorúba font szép, haragoszöld levelekre. Olyan kifejező, drámai alaphangot adtak a rájuk aggatott csiricsáré virágok ellenére is a koszorúknak.
Itt a sötét bozót mélyén ványadt, halovány leveleikkel éppen csak vegetáltak a tövek, de ahogy egyre inkább sikerült átláthatóvá, levegő- és napjártává tenni a kertet, a mahónia tövek is élettel teli, tömör lombot kezdtek ereszteni. Kicsit utánanéztem a növény leírásának és megtudtam, hogy szép sötétlila, fürtös bogyótermés is járna ám! Nálam csak elvétve fordult elő egy-két nagyon ritkás csenevész bogyókkal csúfolkodó kocsány….. Kissé csalódott is voltam, végül azzal legyintettem, hogy ez biztosan valami elfajzott állomány.
Aztán vagy két éve figyeltem fel arra, hogy a jól megerősödött szárak magasabbra nőnek és nemcsak lombjuk kezd egyre tömörebbé válni, hanem a virágzat, aztán a termés is életerősebb, mutatósabb. Idén egészen gyönyörű terméseket is hozott jó pár tő. Meg is kóstoltam óvatosan, merthogy azt is olvastam, hogy nagyobb mennyiségben mérgezési tüneteket okoz. Az íze fanyar, savanykás-édeskés, nem éppen rossz….mondjuk nem is az a ’hűha élmény. Kis arányban –állítólag- akár még lekvárokba is bele lehetne főzni! Egy sajátos íz a repertoárból. Közöttünk a helye : )
Amikor meghallottam az apáca elődök történetét, azonnal összeállt bennem a kép: a mahónia tövek az ő távoli múltból itt ragadt hagyatékai lehetnek, hiszen a növény egyes részei a növénytani leírás szerint gyógyhatással is bírnak! Na ettől kezdve – ha lehet-, még nagyobb becsben tartom őket : ))

 

441
Remeteség

12. 04.
Azt hiszem a remeteség, mint olyan, nem a magányosság szinonimája. A remetének lenni – ahogy képzelem- inkább egy útkeresés. A belső csend birodalma előbb utóbb kivetül, kisugárzik a fizikai lény köré. Nem kell feltétlenül zárkózottá válni, de az állandó, parttalan kommunikáció kényszere lassan lehámlik. Átvált egy másfajta, különös, megnyilvánulás nélküli párbeszéddé. A szereplők köre is leszűkül.

A mindennapi feladatok, a család, a hivatás, a közélet sodrása látszólag elengedhetetlenné teszi a közvetlen és lehetőleg gyors, hatékony visszacsatolást. Máskülönben a verseny kimenetele meglehetősen pontosan megjósolható. Aki nem villan rá azonnal a kihívásokra, az nemigen törhet ki sor végén kullogók, a lemaradók köréből….

A csendes, bölcs szemlélődés lehetősége keveseknek adatik meg. Annak hozadékát nem lehet kenyérre, cipőre, net előfizetésre, havi bérletre, gázszámlára váltani. Jószerivel csak hobbi lehet, maximum –alibiből- ráfogható, hogy különc rekreációs stratégia …. Pusztán azért, hogy holnap újult erővel (hangerővel?) szállhasson be a dolgozó a mindennapok tőzsdéjébe….és valódi kilépés? Az végképp reménytelen.

A Kert más közeg.

440
A jeges döbbenet

12. 03.
Szembesültünk tehát azzal, hogy területünkre nemhogy kerti szerszám tárolónak becézett lakóházat, de még egy nyavalyás sufnit sem építhetünk…..A főhős –a kert- szempontjából igazán érdektelen, hogy mi mit éreztünk akkor. A csalódás szó az közel sem írja le! Csak ültünk otthon jeges döbbenetben …. És azt mondogattuk: ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz…. Aztán – lévén, hogy mindketten képesek vagyunk gyorsan váltani- pár óra kesergés után megállapítottuk, hogy ’jo, akkor most van egy szőlőnk. Szőlőnek ugyan méregdrágán vettük, de legalább tele van bozóttal és szőlő…. Az meg egy darab nincsen benne……Ja, és elfogyott a telekre félretett pénzünk is, ebből következően az építkezésről is le van a gond! Na, végre valami pozitívum : (
A kert felől nézve a dolgot csak az volt a baj, hogy ekkorra párom Xavér –aki köztudottan a tettek embere-, már kialakított egy jókora bevágást a lejtőben a ház helyének, továbbá vagy két heti heroikus munkával körbekerítette vadhálóval az ingatlant, kapukat csináltatott…. Sőt még a leendő ház teljes falazati anyagát és a rá való cserepet is odahordatta a telek kellős közepére….. Még ha eszünkbe is jut, hogy a telektől visszatáncoljunk, hát ezek után már hogyan? Lia különben sem tehetett az egészről, az ő számára éppen olyan váratlan és lelombozó fordulat volt ez a huszárvágás a képviselőtestület részéről, aminthogy még a fél város számára is az volt.
Könnyekkel küszködve álldigáltam a kert közepén. Fenn friss tájsebként virított a simára planírozott terep, mellette még bántóbban tornyosodott a sárga fóliába csomagolt téglarakat, amarra a ’ződfóliás cserépkupac, no meg az elmaradhatatlan zsaluanyag-kazal ….. de igen nagyon hiába! Építkezésnek is annyi, de igazándiból a kertnek is ’sanyi…. Az idő azonban meg nem áll, lassan beköszöntött a tél, és legalább mindent belepett a szép fehér hó!
Röviden túllépnék következő hónapokon, mert ezeket az előzményeket is csak azért írom le, hogy némely további intermezzó, amelyekről biztosan írni fogok még, értelmet nyerjen – már ha valaki mindenáron képben akar lenni, és veszi a fáradtságot visszalapozni, ha valami netán majd lóg a levegőben : )) Szóval teltek a hónapok, duzzogva még a képünket sem toltuk ki a telekre, hacsaknem párom, Xavér néha, ledobni egy-egy adag bontott zsaludeszkát, téglát, egyéb építési maradékot – magyarul szemetet-, ami a munkáiból rajtaszáradt. Olyan jó mesterember szokás szerint: hátha jó lesz ez még valamire! Engem amúgy rendesen lefoglalt a négy gyerek, a háztartás, a munkám….mire észbe kaptam az én drágám már masszívan telephellyé avanzsálta a FÖLDET.
Nyár dereka, tán vége is volt mire erre rádöbbentem. Addigra viszont a lerakatokat és kupacokat a bolygatott területen elburjánzó gaz jótékonyan benőtte. Ennek ellenére rendesen rosszul lettem, amikor megláttam. Olyan lehangoló látvány volt, ahogy a vadságában is fenséges kert helyett egy dicstelen ’klumpet előtt álltam. Sokszor csak a kapun kívülről, az útról bámultam befelé, még bemenni sem volt kedvem. Ha meg is tettem, a céltalanul ott heverő építőanyagok romhalmain kellett átbukdácsolnom, ha szét akartam nézni. Még körbejárni is csak bajosan lehetett. Tehetetlennek éreztem magam. Xavér kijelentette, hogy ő mesterember, ő nem ért a „mezőgazdasághoz”, bármikor épít nekem egy újabb házat, de azonnal hívjunk hozzá orvost, ha véletlenül kaszát, kapát látunk a kezében….
Teltek a hónapok, évek(!). A bozót rendületlenül tovább sűrűsödött, és az erdei iszalag még nehezebb, még átjárhatatlanabb gúzsba kötötte a parazita levéltömege alatt roskadozó fákat, bokrokat. Olyan sötét, olyan hátborzongató volt, hogy még napsütésben is igencsak össze kellett szednem a bátorságomat, ha dacolva a tüskés bokrokkal és a tekergő indákkal megpróbáltam behatolni a vad dzsungelbe.
A reményvesztett kertet azonban suttyomban – bár nem meglepő módon- felfedezték maguknak a környék főállású ’böngészői. A vadhálót szétvágva egész rendes csapásokat vertek a rakatokig, és szemmel láthatóan biztonságban érezve magukat egyre szemtelenebbül hordták el a méltán gazdátlannak vélt, amúgy vagyont érő építőanyagot. Mire észbe kaptunk, már elvitték a tégla harmadát, a cserép negyedét…..Húsba vágó volt a veszteség, mégis azt mondom: úgy kell nekünk!

439
Nesze semmi, fogd meg jól!

12. 02.
Ősz volt, már hullottak a levelek is, amikor úgy igazán birtokba vehettük a kertet: a mélyútból a nagy bumfordi határkőtől fel, a mély barázda mentén az akácos alatti sekélyig, azon csaknem vízszintesen végig, aztán a rét közepén vissza le a dűlő partjáig, 3000 négyzetméter. Az akkor már 7-8 éve felhagyott földet dúsan benőtte az erdei bozót, hihetetlenül változatos és gyönyörű ’minden féle növény, mintha egy turistáknak íródott kis növényhatározót lapozgattam volna. Fenn, az akácos alatti részt annak sarjai hódítgatták, lejjebb meg a madarak és rágcsálók-hozta magokból kelt sűrűség tette áthatolhatatlanná. Lia, aki évek óta nem is járta a területet, hüledezve szabadkozott, bizonygatta, hogy anyukája – amíg a néni le nem betegedett- ezt az egész területet, kapálta, permetezte, gondozta, hogy egy szál gaz nem volt benne, nemhogy bozót! Mostanra már nehezen hihetővé vált, amit mondott, de nekem éppen úgy tetszett az egész, ahogy volt.
Az egész területet át meg átszelték kis titkos ösvények. Némelyik szélesebb, ember által is járható, némelyik csak búvó ösvény, kisebb állatok útvonalai, vadcsapások lehettek. Alul a dűlőt keresztező őz és szarvas patanyomokkal kijárt csapák kaptattak fel, és deréktájt keresztben is átvágta egy ilyen a telket. Eleinte ezeken közlekedtem magam is.
Csak kódorogtam körbe-körbe, ujjongva ismertem fel a növényeket, az öreg gyümölcsfákat a vadnyomokat és odúkat, vagy éppen csak búvóhelyeket…. próbáltam valamiféle kertészeti koncepciót kiötleni. Lázasan tervezgettem nemcsak az ide építendő házunkat, hanem a kertet is. Bár az építkezőknek oly kézenfekvő dózer-földgyalu indítás meg sem fordult a fejemben, azért sejtettem, hogy sok növénytől meg kell majd válnom, erős fejtörést okozott, hogy ki maradhat és kit kell kivágni.
El kell mondanom, hogy nem vagyok képzett kertész, őszintén még gyakorlott földműves sem….. de még tehetséges ’hobbistának sem állítanám be magam. Ha mégis mindenáron valamiféle címkét szeretnék homlokomra aggatni, akkor a lelkes –naggyon lelkes : )- műkedvelőnél maradnék …. Ennek minden önirónikus felhangjával együtt. …vagy még az álmodozó is nagyon illik rám. A szó-kertész („szájkaratés” után szabadon : ) szintjén azért már túljutottam. Egyrészt láttam már kertet közelről, de még kapát, kaszát, ásót is fogtam a kezembe. Sőt! Mindig is voltak növényeim, hacsak a kolesz szoba, vagy panel lakásaim ablakában is, de 20- 80 (igen, nyolcvan) cserép növény virított körülöttem állandóan. Amikor kertes házba költöztünk, a környékbeli kertészetekben hamar megszerettek engem : ). Az ’égadta-egyvilágon mindenféle növényt képes voltam összevásárolni. Az előző kertünkre pár év alatt ki lehetett volna tenni a táblát: megtelt! Legóvatosabb számításaim szerint is legalább 70 féle dísz és gyümölcsfa, évelő, cserje és virág bújt, kúszott, magasodott vagy éppen terült a hatszáz négyzetméteren… Talán éppen ezért is tartott évekig, amíg párom unszolásának engedtem és képes voltam feladni azt a házat és kertet, 10 boldog-boldog ott töltött év után. (éppen, mire minden beállt, termőre fordult volna : ( ….. szóval azért voltak itten előzmények….
Ezzel a morfondírozással telt jó pár hét. Aztán valami nagyon sorsfordító és- számomra akkor még – bevallom elképesztő dolog történt, a továbbiak alakulása szempontjából lényegesnek mondható momentummal kellett megbarátkoznunk. A vásárlás előtt természetesen tájékozódtunk arról, hogy mit lehet egy elvileg gyep, szőlő és gyümölcsös művelési ágú külterületi telekkel kezdeni építési szempontból. Szakmabeliként én illúziók nélkül tudtam értékelni a rendelkezésre álló korlátozott mozgásteret, de az igényeink bőven belül maradtak a jogszabályok adta kereteken. Ehhez képest derült égből villámcsapásként hatott, amikor a telek birtokba vétele után két héttel nagy boldogan bestartoltam a Hivatalba, hogy részletesen egyeztessek az építéshatóságon az építendő ház dolgában, és majdnem kajánul közölték velem, hogy időközben a képviselőtestület a település teljes közigazgatási területén építési tilalmat rendelt el a külterületi ingatlanokra a rendezési terv elkészültéig!!…… no komment.

 

438
Meglátni és megszerezni!

11.28.
Ide kívánkozik egy kis őstörténet – csak magamnak, mert úgy sejtem, nem fogom ezzel a témával az olvasottsági rekordokat döntögetni : )
Először volt a telek keresés. Lakótelekre vágytunk … de nem az aszfalt-meleg utcákat róttuk –onnan hamar, pár fanyalgó kör után kifordultunk….hanem a város peremét, az erdők alját. Egész nyáron kérdezősködtünk, álmodoztunk, nyomoztunk, tárgyaltunk és … lemondtunk. Hónapokig. Aztán egy alkalommal – már ősz volt- megálltunk valamelyik vadregényes mélyútban egy szép, panorámás nyiladéknál és hosszasan bámultunk le a rőt fényben fürdő városra… párom hátraarcot csinált és a dűlő fölötti tágas, lankás domboldalra mutatva kijelentette: na ezt szerezd meg!
A domboldal derekából váratlanul egy méretes, majdnem sík, napsütötte rét szakadt ki. Egyik oldalról meredek, a dombtetőre futó akácossal borított partoldal, másfelől vénséges gyümölcsfákkal tűzdelt sűrű bozót övezte. Festői, háborítatlannak tűnő tájrészletként maradt meg bennem – remélem, hogy azt a képet nem felejtem el! Így bukkantunk rá.
Kiderítettem, hogy a kinézett földdarab egy másfél hektáros bozóttal, erdővel és gyeppel vegyes nagy telek része. Pár napos, kalandokkal teli nyomozásba került, amíg a tulajdonosra – nevezzük Liának – rátaláltunk. Kértük, hogy adja el a földje egy részét, nekünk csak egy darab kell…. Eleinte húzódozott, hetekig fűztük … aztán egyszer csak ráállt. Lia kedves hölgy, édesanyja hagyatéka volt a telek, aminek gondozásával egyedülállóként ő nem tudott megbirkózni – hát csak hagyta csendben bozótosodni. Csak a gyep részt vágatta évente kétszer, ne érje szó a ház elejét. Végül meggyőztük: jó kezekben lesz a föld, anyukája emlékéhez méltóan fogjuk gondozni. Megszerveztük a földhivatali megosztást, kifizettük és boldogan birtokba is vettük a területet. Időközben Lia igazi családi ’barátnévá vált, mert fiainkkal – akkor tán 6 és 8 évesek voltak – kölcsönösen belopták magukat egymás szívébe. A családban a mai napig csak „Lia telkének” nevezzük a kertet, illetve a fiúk még „anya ’jónagy homokozójának” is…. én meg magamban ’csendesnek vagy maunakertnek.
Ennek idén éppen 10 éve. Azóta barátkozunk…. kert és remetenő.
Bevonzás – 11. 27.
Az élet nem küzdelem: inkább szelíd folyamat – haladás egyik ponttól a másikig; mintha egy napsütötte délutánon egy völgyben sétálna az ember.Stuart Wilde

437
Impresszió2.

11.27.
Felkaptatok a mélyút partjából induló egy szélesebb nyiladékba és tágas, zöld gyepre érkezem fel. Megjöttem.
Kitárom a kaput, belépek …. Itt már valóssá válik az eddig csak motoszkáló élmény: mintha egy másik bolygóra érkeznék meg!
Szertartásosan végigjárom az ’ösvényt … ezt minden áldott alkalommal megteszem, mielőtt bármibe is kezdenék. Szemrevételezem a vén fákat, a bokrokat, akik ’ezer éve itt vannak, és az újoncokat, akiket magam ültettem….. köszönök nekik. Nem mondom persze hangosan, de még magamban sem, hogy „sziasztok növények!”…. ááá… csak úgy jó alaposan megnézek mindent, érzékelem, hogyan érzi ma magát az a fügebokor, vagy szőlő tőke.
Van aki érti ezt.
Az ’ösvény oválisan körbekarikázik a kerítésen innen. Végig tipegve rajta minden lépésnél más és más látványt mutat a ’birtok. Déli, dél-keleti a lejtő, meredekebb vagy éppen lankásabb részekkel, bevágásokkal és teraszokkal. Némelyik természetes, másokat már a kertész –magam- farigcsált sekélyen, leginkább a lezúduló eső csendesítésére . Kedélyesen változatos a domborzat.
Maga a kert egy nagyobbacska domb (’kisebbecske hegy?) derekán terül el. Pont jó magasságban: se nem lenn a fagyzugos völgyben, se nem fenn a szélnek kitett tetőn, egy suvadás-szerű domborzati forma ölében. Észak felől védett, és délnyugat felé, a panoráma irányába nyitott térség. Délnek egy szemben lévő hegy-karéj, és egy kerekded belső domb erdővel és néhol művelgetett kertekkel tarkított zöldje zárja le a látványt. Keletnek , valahol a völgy ölében kis kápolna. Tornyán a kereszt – ami kikandikál a szomszéd kertek fái és az őt övező pici fenyves lombja közül – nekem éppen szemmagasságban zárja le balról a szemhatárt.
A fekvésnek köszönhetően finoman védett, klímája már-már mediterránra emlékeztető, legalábbis mindig 5-6 fokkal melegebb, mint a városban, vagy éppen a hegy túlfelén. Lentebb, a völgyben icipici forrás vize csörgedezik. Esőben láthatóvá duzzad, rendes kis patakként bujkál a neki rendelt árokban, felhőszakadáskor a medret az útra is kiterjesztve. Száraz időben csak az árok aljának nedvessége jelzi, hogy állandóan szivárog , nemcsak időszakos vízfolyás. A telek alsó feléig már csak a völgyet szárazabb időszakban is belengő párája csap fel. Fentebb már az sem érzékelhető.

 

436
Első impresszió

11.26.
Kijjebb és kijjebb a városból….na még egy kicsit…. állj! Itt jó lesz….de még milyen jó!
Még látszanak a házak, innen már kékes-szürke mind. A zajok még távolabbiak…. jó szélnél el is vesznek.
Keskeny út, földes, két keréknyom a szegélyező akácok gyökerei alatt fut. Mindig árnyas.
Könnyű séta volt, kis emelkedővel, pincék között. Kanyarról kanyarra kevesebbet érnek a kertek …. az ingatlan piacon. Lépésről lépesre többet annak, aki igazán lát és hall.
Az út kicsit nyomasztó … lenne, ha nem tudnám, hogy a gyökerek alól ki-ki induló kis ösvények a napfényes kertekbe vezetnek fel. Kertek? Árván burjánzó bozótosok….a hajdanvolt kerteket csak a vénséges vén gyümölcsfa-torzók sejtetik.
Most a vadság nyomul. A pincék tetejét már rég leszakította valamelyik tomboló vihar, a boltozatok még tán épek, még ha ölüket derékig hordta is földdel a beszabadult természet. A kutak omlott kávája száraz, vak mélyükbe zúgott már jó régen, jelenlétükről csak a mélyükből felcsapó hűvös lehelet árulkodhat…vagy az sem.

435
Isten hozott!

2014 01 17
Kisvárosi remete….. nem magányos, nem unatkozó …. kicsit grafomán: a kertész.
…de itt a főszereplő: a kert!
Valós helyszín, nem virtuális, felnőttkori játszóterem, egy felhagyott kertekkel övezett gyümölcsös, valahol, egy kisváros fölötti domboldalban. A kert, és még egy, s más… meglátjuk.
Azt mondanánk: a kert az enyém. De inkább fedi a valóságot, hogy én vagyok az ővé… kicsit rabja, de leginkább csodálója – most.
Aki ide téved, Isten hozta! … amikor elmegy: Isten áldja! … amint a Csendesben is.

 

434
Mauna
Miért „csendeskert” ?
Azért, mert csendes. Ennyire egyszerű. Csend kinn …. És csend benn.

Címkék:

Virtuális remete

2013 december 10. | Szerző:

Valamikor ’95-96 táján ütközött ki rajtam ez az elvonulási hajlam…. Eleinte csak azt éreztem, hogy zavar, amikor iciri-picirit magamba mélyednék, és a rengeteg gyerekem és egyéb számos családtag ’valamelikének  mindig van egy kis bánata…… „csak egy kérdés anya”…., csak egy rövid telefon, csak „hol van a bojtos sapkám?”…. etc., etc. és képtelenség volt akár csak egy röpke fél órácskát kikapcsolni. Akkor már jópár éve 24 órás szolgálatban voltam, lassan kezdtem besokallni. Ugyan évek óta jógáztam, de még a napi gyakorlataimat is futtában, elcsent kis részletekben, folytonos lelkifurdalás közepette, lopva tudtam végezni. A túléléshez éppen ez is elég volt, de vágytam egy csendes helyre és nyugodt órácskára, amit tényleg elmélyült gyakorlással tölthetnék.

Lassan körvonalazódott bennem, hogy időnként el kellene menekülnöm valahova, nem túl messzire, de azért hallótávolságon kívülre. Nem is hetekre, csak két-három nap is elég lenne pár havonta, ….hmmmm ….egy-egy hosszú hétvége teljes magányban. Aztán kitaláltam, hogy valami erdő közepén bírnám elképzelni ezt a helyet. Lelki szemeim előtt kirajzolódott egy napsütötte tisztás, ahol én csak ülök, és „csak” vagyok. Nagyon tetszett ez a gondolat, egy idő után azon kaptam magam,   hogy  részletekbe menően tervezgetem, hogyan telnének ennek az „elvonulásnak” az órái. Mi  az a minimum felszerelés, amit még puritán igényeim ellenére is magammal vinnék, mi lenne az a minimális tevékenység, amit magam körül egy elvonulásban is el kell végezni, étkezés, alvás, éjjeli menedék készítés… Többféle változatot is lejátszottam, vándortáboros, kunyhós, verzió is futott. Egész virtuális remete helyet építettem magamnak különböző helyszíneken.

Ha éppen nem volt szükség a teljes figyelmemre, mondjuk mosogatás, teregetés, vasalás, porszívózás vagy valami kényszerű várakozás, sorban állás közepette, akkor csak azt vettem észre, hogy máris átváltok erre a belső remete üzemmódra és pillanat alatt képzeletbeli remetekunyhómban vagyok és ….. reme-kül  ’elvagyok.

Pár évig is megelégedtem ezzel az ideával. Lassacskán a legkisebb csemete is cseperedni kezdett és reális esélye lett annak, hogy néhanap eltűnhessek, de úgy tényleg. Ahhoz nem voltam már elég bátor – ezt be kellett vallanom magamnak -, hogy csak úgy a hátamra csapjak egy szimat tatyót és bevegyem magam valamelyik környékbeli erdőbe….. amíg egyedülálló voltam, még ezt is lazán megcsináltam jó párszor: biciklire ültem, tekertem 40-50 km-t, szabad ég alatt háltam -no jó, egy kempingben, de mégis csak úgy- egy kis vékony matracon egy kis ’lengyel piacos hálózsákkal, hajnalban arra ébredtem, hogy egy kutya bökdösi hideg, nedves orrával az én hideg és nedves orromat : ) és belepett a harmat….. aztán  kiültem egy kies domboldalba, lesegettem a tájat, előkaptam a kis ócska furulyámat és csak úgy magamnak fújtam a világba, ahogy kifért! De ahogy idősödtem, komoly családanya lettem, ez a vagányság kicsit alább hagyott . Keresni kezdtem egy helyet, egy bizonyos helyet, ami legalább közelít az elképzelt, idilli remetekunyhóhoz

Kerestem, kerestem…. Érdekes módon párom is lelkesen segített keresni : ), talán arra gondolt,  az a feltöltődéssel töltött –még ha látszólag a családtól is elvett – idő kamatostul megtérülne hosszabb távon. Hétvégén beültünk az autóba a gyerkőcökkel és elindultunk „Anyának elvonuló helyet” keresni – együtt : ) Éveken át jártuk a reménybeli helyszíneket, erdőket, vízpartokat. Később valahogy rákaptunk az arborétumokra és fűvész kertekre…. Rengeteg gyönyörű helyet bejártunk, kalandoztunk az egész országban. Még ha nem is voltam úgy magányban, ahogy arról álmodoztam, de már a keresés is boldoggá tett. Az igazi tanulsága az volt ennek az időszaknak, hogy rájöttem, nekem valami dolgom lehet, dolgom van a növényekkel is……

 

Címkék: , ,

Isten hozott!

Kisvárosi remete..... nem magányos, nem unatkozó .... kicsit grafomán: a kertész.

...de itt a főszereplő: A KERT!

A helyszín valós nem virtuális, felnőttkori játszóterem, egy felhagyott kertekkel övezett gyümölcsös, valahol, egy kisváros fölötti domboldalban. A kert ..... és még egy, s más... meglátjuk.

Azt mondanánk: a kert az enyém. De inkább fedi a valóságot, hogy én vagyok az ővé... kicsit rabja, de leginkább csodálója - itt és most.

Aki ide téved, Isten hozta! ... amikor elmegy: Isten áldja! ... amint a Csendesben is.

Remete evolúció:

....mesék, olvasmányok, filmek .... Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje* Grimm: Holle anyó* P.L.Travers: Mary Poppins* .... Daniel Defoe: Robinson Cruso* J. R.R. Tolkien: A Babó* Fekete István: Tüskevár* Tamási Áron: Ábel a rengetegben* .... Erich Fromm: A szeretet művészete* .... George.A.S.: Silybum Marianum...* .... Paramhans Swami Maheshwarananda: Az emberben rejlő erők* .... Gertrud Franck: Öngyógyító kiskert* Baji Béla: Permakultúra és önellátó biogazdálkodás* .... Philip Gröning – A nagy csend* Tom J. Hanks – A számkivetett* Isaac Asimov - I Robot* Sindo Kaneto – Kopár sziget* William Steig – Shrek* ....

Legutóbbi hozzászólások

    Blogkövetés

    Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.

    Az adatkezelés további részleteiről itt olvashatsz: Felhasználási feltételek és Egyedi adatkezelési tájékoztató

    Üzenj a blogger(ek)nek!

    Üzenj a kazánháznak!

    Blog RSS

    Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!